Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Százharmincezer fős közönség előtt játszani – amely ráadásul jobban emlékeztet egy Megasztár-döntő publikumára, mint bármire, aminek valaha is köze volt a punkhoz – egy tűzijátékkal felturbózott, kétnapos nagyszínpadi gigashow keretében; ez a Green Day eddigi legnagyobb volumenű koncertje a London melletti hatalmas mezőn, Milton Keynes-ben. (Ha Sid Vicious, a legendás Sex Pistols frontembere 1976-ban látta volna, mivé lesz harminc év múltán a műfaj, valószínűleg önként vonul száműzetésbe, persze miután puszta kézzel megsemmisíti a Green Day jövőbeli felszereléseinek és hangszereinek teljes egészét.) És ez még semmi, az oaklandi Green Day ugyanis olyannyira mainstream zenekar, hogy az akár legkisebb mértékben is menő zenék elől tendenciózusan elzárkózó magyar kereskedelmi rádióknak sem derogál műsorukra tűzni slágereiket. A legszebb az egészben pedig az, hogy mindezek mellett is nagyon nehéz nem szeretni őket.
A fent felsorolt érvek ugyanis kivédhetőek. A koncert, melyet a Bullet in a Bible című cd és dvd kettős dokumentál, az a fajta esemény, amit csak a nagybetűs, MTV-kompatibilis rock kategóriával lehet illetni, annak ellenére, hogy a történelem legnagyobb punkkoncertjének tartják. Ettől a műfajtól persze lehet alkatilag tartózkodni, csak aztán ahogy meghallja az ember például a kilenc percben elővezetett Jesus of Suburbia című mini-rockoperát, kultúrsznob legyen a talpán, akit nem kap el a hév. Azok a szerencsések, akik június elején megnézték a Green Day budapesti fellépését, valami hasonlót tapasztalhattak. Hihetetlen, de gigasztár státusukban is megmaradt a suhancos őszinteségnek egy egészen kicsi szikrája a fiúkban a rengeteg sallang mellett. Már kőkemény profiként – a gitáros-énekes Billie Joe Armstrong, a basszista Mike Dirnt és a dobos Tre Cool, valamint az időnként szerephez jutó háttérgitárosok, fúvósok és billentyűsök – bármilyen nagyszínpadot képesek megtölteni élettel. A koncert elején egyébként a 2004-es American Idiot című album – amivel a zeneszakma egyöntetű véleménye szerint kategóriát ugrott a mezei szörföspunkként induló együttes – számai dominálnak, aztán fokozatosan előkerülnek a régebbi slágerek, mint a Hitchin a Ride, a Basket Case vagy a Minority. A legszebb mégis a befejezés: Billie Joe Armstrong egy szál gitárral a kezében eljátssza a Time of Your Life-ot, ami azt hiszem, mindenkinek ugyanazt jelenti, aki az utóbbi tíz évben volt fiatal és szereti a zenét.
