Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Anne Teresa De Keersmaeker, az európai kortárs táncban meghatározó trendek megfogalmazójaként ismert belga koreográfus pályafutása 25. évéhez érve készítette el Once (Egyszer) című szólóestjét, amelyet a Budapesti Őszi Fesztivál keretében a Trafóban láthatott a magyar publikum. Kivételes alkalom volt ez a nézők és az alkotó számára is: Keersmaeker most először állt a közönség elé táncosként. Kivételesen őszinte önvallomásként aposztrofálják a művet, amely a felelősségről, az elveszett és eldobott illúziókról szól, az életről, amelyben eltörpülhet minden emberi becsvágy.
A puritán tárgyakat mutató színpadon látszólag előzmény nélkül jelent meg egyszerű sötétkék ruhájában Keersmaeker. A színházi automatizmusokat megtagadta nézőitől: a lámpák égve maradtak, a kívül helyezkedő szemlélő pozíciója helyett partnerként kezelte a közönséget – a táncban megszokottnál élénkebb és provokatívabb kommunikátor állt a színpadon. (Keersmeaker koreográfusként ugyanis jól ismeri közönségét.) Egy reflektor vékony fénycsíkja mögül indult el a művész – a kevésbé „edzett” nézők számára már-már zavarba ejtően csendben mutatkozott be. A bevezető etűdöt Joan Baez zenéjére ismételte meg, majd ezt követően is a hatvanas évek emblematikus figurájává vált Baez koncertfelvételére táncolt.
Keersmaeker meglepő őszinteséggel adta át magát ifjúkora dalainak, voltaképpen olyan hatást keltve, mintha nem egy táncszínház színpadán, hanem otthonában, saját maga örömére táncolna. A koreográfus-táncos kőkemény professzionizmusáról árulkodik, hogy míg látszólag csak engedi keresztülfolyni a zenét az izmain és érzékszervein, valójában minden apró mozdulat pontosan megtervezett, elhelyezett és indokolt. Látványos elemeket alig alkalmaz, lépéseinek, érintéseinek, hajlításainak célja kevésbé a szórakoztatás, inkább az igaz és mély tartalom kifejezése. A szórakoztatást fanyar humorával, gyakran önmaga és generációja ellen irányuló iróniával oldja meg – a színpad mélyén elhelyezett vászonra kivetített dalszövegek és a mozdulatok együttes értelmezése révén. A szépelgés, a l’art pour l’art esztétikum hiányzik eszköztárából. Ez a mind magyar, mind nemzetközi színpadokon szokatlan belső mélység fokozottan jelenik meg akkor, amikor a We shall overcome című szám első taktusai után megáll a színpad szélén, és mozdulatok nélkül láthatatlan sebeket tép fel, alig hallhatóan énekli a mozgalmi dallá vált sorokat. A darab végén egyértelműsíti a történelmi perspektívát: a kivetített háborús képsorok által befedett meztelen test kissé hatásvadász ugyan, a dramaturgiai célnak azonban tökéletesen megfelel.
A Once nem könnyű és – a szó klasszikus értelmében véve – nem szórakoztató, ellenben úgy veti fel a művészt foglalkoztató kérdéseket, hogy a néző a színháztermet elhagyva is továbbgondolja azokat. A darab gondolatisága és formavilága a jövőre nézve is garancia lehet a Keersmaeker által jegyzett koreográfiákra, amelyeket a világszerte elismert táncosai tolmácsolnak.
