Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Galsgow-ban napjainkban összetalálkozik egy másodgenerációs pakisztáni fiatalember és egy ír katolikus tanárnő, akik kellően pluralisták és szenvedélyesek ahhoz, hogy egymásba szeressenek. Ezt persze sem az iszlám szerint élő pakisztáni család, sem a helyi plébános nem nézi jó szemmel. Ez a rövid, rómeó és júliás története az angol rendező, Ken Loach (Carla dala, Édes kamaszkor, Nevem: Joe) új filmjének. És természetesen nem csak ennyi, hiszen két ember kapcsolata akkor sem mentes a konfliktusoktól, ha azonosak a gyökereik, hát még akkor, ha az egyik fél egy katolikus iskolában tanít, míg a másik éppen a muszlim családja által összehozott esküvőre készül és a leendő családi fészket építi.
A probléma Shakespeare-től a Hegedűs a háztetőnig ismerős lehet: vagyis meddig kell ragaszkodni a gyökerekhez, a hagyományokhoz, hány téglát lehet megmozdítani anélkül, hogy ránk dőlne a ház? Ugyanakkor élhetnek-e együtt a különböző kultúrák tragédia és áldozatok nélkül? A film szerint tragédia nélkül igen, hiszen a főhősök családot, munkát áldoznak fel a szerelemért.
A film nem magyarázza és nem dramatizálja túl az egyszerűen követhető, emberléptékű sztorit. A konfliktusok és a viccek is hétköznapiak, bárki a hősök helyébe képzelheti magát. A valódiságot a kézi kamerás felvétel is segíti. Talán ez az egyszerűség a film hátránya is egyben: a karakterek sincsenek árnyalva, nem marad rejtve semmi, mindent kimondanak. Éppen ezért – és az elmaradt tragédia miatt – el lehet gondolkodni a felvetett kérdéseken, na meg azon is, hogy mi röhögnivaló van a nézőtéren azon, ha valaki urdu nyelven beszél.
