Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ez már a negyedik volt Álomszínház-koncertek sorában a Pecsa szabadterén, ugyanakkor az első, amelynek kezdésére nem sikerült bejutni. (Reménykedjünk hát, hogy a szervezők hasznos célra fordítják majd a plusz egy jegyárusító okosan megspórolt ezerforintos órabérét, ha már az a száz kint rekedt ember a nyolcezres jegyár mellett is bebukta a koncert első negyedóráját.) A progresszív metál zene koronázatlan királyainak hangversenye szokatlanul korán elkezdődött: a negyed nyolcas, napsütötte indítást talán valami új csendrendelet ihlethette, nyilván a Városliget többezres lakosságának egyöntetű követelésére.
A szabadtéri színpadhoz érve a szokott látvány fogadott: a nézőtér tömve, inkább harmincas, mint húszas éveiket taposó rajongókkal – végül is ez érthető, hiszen az aranykor, a még Kevin Moore billentyűs közreműködésével készült Images and Words, illetve Awake lemezek korszaka már bő tíz éve elmúlt. A Dream Theater gépezete azonban a tagokból ömlő zenei ötletek és persze a milliós lemezeladások hatására tovább üzemelt, a számtalan egyéb kiadvány mellett mára az Octavarium nevet viselő nyolcadik sorlemezig jutottak.
A koncerten sem fukarkodtak az új dalok adagolásával, amelyek az utóbbi két nagylemez riffelősebb világát viszik tovább, persze a szóló részek megszokott burjánzása mellett. Bár külön bemutatkozási lehetőséget csak Jordan Rudess billentyűs kapott, a The Mirror/Lie vagy Sacrificed Sons instrumentális részei megfelelő teret adtak a virtuóz képességek kibontakoztatásának. Amit a közönség – mintha csak egy jazzkoncerten lenne – illedelmesen meg is tapsolt. A párhuzam nem teljesen légből kapott: a zenekart a bostoni Berklee College of Musicban indította el a banda magja, a dobos Mike Portnoy, a gitáros John Petrucci és a basszusgitáros John Myung, abból az intézményből, amelyben Al di Meola és Keith Jarrett is tanult. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Rudess a világhírű Juilliard zeneiskolában kapta meg az alapokat, akkor már képzelhetjük milyen szintű zenét vezettek elő ezen a derült júniusi estén. Na, nem mintha a Dreammel kapcsolatban bármit is bizonygatni kellene: akinek ez kevés, az ráérő idejében inkább olvasson Bölcs István-képregénykritikákat.
A számlista válogatása átölelte az egész életművet, a nagylemezek közül egyedül a Six Degrees dupla cd-ről nem volt semmi, még az igencsak halványka Falling into Infinityről is előkapták a Burning My Soult. Ha mindenáron ki kellene emelni egyetlen csúcspontot, az a Spirit Carries On lenne, össznépi énekléssel és öngyújtózással, és Petrucci koncertlemezekről már ismerős, szívszorongató szólójával. A főszerep a zenéé volt, különösebb látványosságok nélkül, ha csak azt nem számítjuk, hogy Portnoy elővezette régi mutatványát, csak ezúttal nem a szintis kollégával, hanem a hangmérnökkel dobálta oda-vissza dobverőjét.
A nagy kedvencek közül felhangzott a Pull Me Under és a Fortune in Lies is, mégis a bugyuta In the Name of God zárta a főműsoridőt, a késői Dream szentimentalizmusának eme szép példája. A csorbát kiköszörülendő a zenekar a ráadásra a Metropolisszal, ezzel a ritmus-, dallam- és harmóniavilágát tekintve is úttörő darabbal tért vissza. A monumentális csodadal végeztével azonban már hiába vártuk a Change of Seasonst vagy a Regression kezdő óraütéseit, tíz óra lett, és valakik, valahol megkongatták a zárást jelző harangot.
