Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy Bokros Lajos-parafrázissal élve azt mondhatnánk: a nő lassan fordul, de nehezen süllyed. Persze, nem minden helyzetben és mindenkire érvényes ez, de bizonyos biológiai-pszichológiai törvényszerűségekre még a kiborg-identitások határátlépéseit kutató posztmoderneknek is illene figyelemmel lenniük. A minőségi európai film egyik legmegbízhatóbb mestere, François Ozon az 5x2-ben ezúttal öt fejezetben egy párkapcsolat széthullását, „virágzását” és kialakulását beszéli el – ebben a sorrendben.
Egy ilyen történetet a hagyományos kronológiai rendben ma már nem is lehetne elmesélni, hiszen nagyon modorosnak hatna, és túlságosan életszerű lenne ahhoz, hogy le ne ragadjunk a részleteknél. Az események sorrendjének visszájára fordítása kicsit el is távolít minket tőlük, és felmutatja, hogy ami – egy történetet lineárisan elmesélve – szinte szükségszerűnek látszik, mennyi esetlegesség eredménye, miközben folyamatosan ismereteink és így véleményünk átértékelésre késztet minket a két főszereplővel: a férfival (Gilles – Stéphane Freiss) és a nővel (Marion – Valeria Bruni-Tédeschi) kapcsolatban.
Ahogy haladunk az öt életszakaszban visszafelé (válás után, válás előtt, a gyerek születésekor, az esküvőn és a megismerkedéskor) tisztul a kép, válnak kisebbé a bűnök, míg végül két egymást alig ismerő fiatal ballag bele a naplementébe. A környezetre is egyre inkább kinyílik ez a kapcsolat az időben visszafelé haladva. Szemben az első felvonás térbeli és pszichológiai zártságával – amely mintha a Patrice Chéreau-féle Intimitás reprodukciója lenne – a későbbiekben négyesre bővül a családi kör, majd a külső helyszínekkel tovább nyílik a tér, például amikor a kórházban vannak, azaz lennének, ha a férj képes lenne bemenni fia születésére.
A cselekményvezetés elsősorban a ránézésre életerős, ám valójában igen ingatag férfit ábrázolja, azt a folyamatot, ahogy érzelmileg, majd végül fizikailag is kirabolja feleségét. Sok családban játszódik le ehhez hasonló folyamat, még ha (a filmek) nem is beszélnek róla. De Ozon szerencsére távol tartja magát attól, hogy valamiféle feminista vádiratba torkolljon az, ami sokkal többre hivatott. Az esküvői és az ismerkedési rész megmutatja, hogy a nőkre is „süt a nap”. Ez utóbbi, az elnagyoltságában is önálló és kerek olaszországi epizód üdülőhelyi eseményességével és egy remekül kitalált mellékszereplővel (Géraldine Pailhas, a korábbi barátnő szerepében) felnyitja a filmet. Azt az időszakot mutatja be, amikor még nem kötött pályán mozognak hőseink, szabad szerződések köttetnek. Itt kap értelmet a mesterien alkalmazott, olasz táncdalokra épülő filmzene, amely korábban mint a boldogság kísértete járta be a gyötrelmes nappalokat és éjszakákat.
A nő lassan fordul, de nehezen süllyed. A férfi szavakkal próbálja rendbe hozni azt, amit csak cselekvéssel lehetne. Egy zsötemmel, amelyet lehet, hogy Gilles abban a pillanatban még komolyan is gondol. Ezek azonban csak szavak. – Hozd be a cuccaimat a kórházba – mondja Marion, és lenyomja a telefont. Vannak dolgok, halmozódnak, amelyeket nem lehet megbocsátani.
