Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az a lényeg, hogy az ásatáson dolgozó bérmunkás-rabszolga fiatalok közül valaki találjon valami fémesen csillogó dolgot a homokban. Ezek a dolgok egy sajátos logika szerint mindig valahol a fejlődő világban vannak elrejtve, például Mexikóban, mint ahogy már az Alien vs. Predatorban is láthattuk. Az „ősi civilizációknak” biztos nagyobb rálátásuk volt a jó és a rossz örök harcára, ergo biztos rendelkeznek a mai korban is folytatódó harc bizonyos tárgyi rekvizitumaival. Biztos.
Innen már egy ügyes kezű mesterember – a rendező – intézi a dolgokat: a homokból kiásva valami gonosz szellem elszabadul a Földön, majd jöhet a sztár, aki megmeni a lelkeket. Ezúttal a főhősnek ördögöket kell kiűznie az albérletbe vett testekből. – Tény, hogy erről az ördögűzéses tevékenységről már készültek filmek, meglepő módon az Ördögűző névre hallgató sorozat darabjai.
Hiába került a mozikba nem is oly régen az Ördögűző-előzmény, a Kezdet, Keanu Reevesszel – akinek nagyon nem volt mit csinálnia a Mátrix után –, a Constantine, a démonvadászban mintha újraforgatták volna a Kezdet kimaradt jeleneteit. A figurában Neóhoz képest semmi változás, továbbra is ő a kiválasztott – csak nehogy úgy maradjon. Jó, persze mindez nem igaz, csak rosszindulatú koholmány, de a Constantine akkor sem több egy céltalan Ördögűző-paródiánál. Van itt minden, mint a búcsúban: átmásolt, ágyhoz kötözött kislányos jelenetek, összeszűkülő, majd pirosan izzó szemű démonok, illetve személyesen Gábriel arkangyal, aki leginkább David Bowie-ra hasonlít. Rettenetes klisék, hosszú kabátos, láncdohányos megoldóember – ha legalább Keeanu Reevesnek jól állna az a cigaretta –, teljesen funkciótlan tinédzser segéderő és lényegüket vesztett keresztény jelképek. Olyan érzést kelt a film nagy része, mintha egy Holló-jellegű komolyabb, viszonylag koherens forgatókönyv a producerek keze alatt horrorvígjátékos és akciófilmes beütést kapott volna.
A téma néhai, komoly teológiai apparátust megmozgató filmes megközelítéseiből csak a „megközelítés” maradt: Constantine nem vesz részt titkos Opus Dei-szeánszokon, maga az ördögűzés pusztán technikai jellegű: „rakjunk rá egy vasat és kimegy belőle”, néha még azokat az elfeledett latin nyelvű varázsigéket sem kell mormolni közben. Ennek megfelelően a Constantine-nak még a Mátrix „filozófiai” színvonalát is sikerül alulmúlnia, ami, tekintettel a vonatkozó irodalom viszonylagos kiterjedtségére, nem kis teljesítmény.
Az, hogy a filmesek végül fel merik vállalni a durvát, és megmutatják nekünk a Sátánt, illetve a trónfosztásra készülő kis fiacskáját is, mindenképpen értékelendő. Istenből azonban – sajnos – ezúttal nem kapunk mutatót, kár, hogy Alanis Morissette nem ért rá.
