Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Richard Nixont természetesen végül nem ölik meg, ez egy megtörtént eseményeken alapuló amerikai film. És éppen ez Niels Mueller mozijának legfőbb hiányossága: ha nincs történet, abból az igazsághoz ragaszkodva film sem lesz. Sam Bicke házassága felbomlik és munkanélkülivé válik, élete vakvágányra kerül – talán sose volt máson –, és egy hozzá illően ésszerűtlen tervvel Nixon elnökön akar bosszút állni kudarcaiért és ezért a rosszul berendezett világért. Ennyi a sztori röviden, nem egy másfél órás menet.
Sean Penn-nek így már az elmúlt évek sokadik rossz vagy közepes filmjét kellene megmentenie, és hiába brillírozik ismét néhány jelenetben, ebben kudarcot vall, ez a film menthetetlen.
Pedig a kiinduló helyzetben van valami: a kisember nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a modern nyugati társadalmi-gazdasági rendszer gépezetét pénzzel és hazugsággal olajozzák az arra hivatottak. Rossz ez a rendszer – állapítja meg Bicke, de nem tud mit tenni.
Mehetne papnak, de erről – úgy látszik – már lekésett. Lehetne belőle sikeres ügynök, ennek viszont a kognitív hátországa nincs meg a fejében. Egy elhibázott házasság, egy negatívan elbírált hitelkérelem, a lehetséges kiutak zsákutcának bizonyulnak, és a lelki és anyagi stabilitás meginog. Ebben a helyzetben végül egyetlen pontba sűrűsödik a tehetetlenség és a düh, a jó és a tiszta totális antitézise, és az akkor regnáló Richard Nixon elnök lesz a célpont. Nixon az igazi, a nyertes kereskedő prototípusa. ’68-ban azt ígérte, kihozza a katonákat Vietnamból, s megnyerte vele az elnökválasztást. Majd még több katonát vitt Vietnamba. ’72-ben ismét megnyerte a választást, mert azzal kampányolt, hogy hazahozza a katonákat.
Penn-nek rutinfeladat a szellemi és fizikai leépülés ábrázolása, de csak kínos helyzetekbe tudták a forgatókönyvírók – a rendező Mueller és Kevin Kennedy – a figurát hozni, drámaiakba nem. A szoros és átvitt értelmében is minden hájjal megkent kereskedő szerepében Jack Thompson kiváló, ugyanakkor régi kedvencünk, Naomi Watts – ezúttal hosszú, fekete hajjal – az új életet kezdő feleség szerepében nem kap lehetőséget a kibontakozásra. Bár az utolsó, reptéri felvonással némi intenzitást azért sikerült a műbe csempészni, de ezzel csak mintha álmunkból kicsit felráztak volna minket, történhet bármi, úgyis visszaájulunk a párnázott moziülésbe. Mueller és alkotótársai pedig ezzel elvesztették az érdektelen forgatókönyvvel vívott küzdelmüket. Talán legközelebb ne egy Kennedy írjon filmet Nixon megöletéséről.
