Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Már nem lepődünk meg azon, hogy az új európai film leginnovatívabb képviselőinek – a dánoknak és a spanyoloknak – történetei szinte menetrendszerűen kötődnek betegséghez, kórházhoz és betegágyakhoz. A baleset utáni ágyhoz kötöttség kiinduló helyzetét azért e filmek különbözőképpen bontják ki. Alejandro Amenábar például a helyhez kötöttség és a szabadon szárnyaló képzelet szembeállítására építi fel A belső tengert, ezt az eutanázia kérdését a költészet és a jog oldaláról egyaránt megközelítő filmet.
Ilyen történetet, mint amilyen a filmben Ramón Sampedróval megesik, kitalálni nem szoktak, honnan is vennék ehhez a bátorságot a rendezők és forgatókönyvírók. Egy, a világot megismerni vágyó fiatal férfi lebénulása, kiszolgáltatottá válása kényes téma, amelyhez egy testileg-lelkileg egészséges rendező nem nagyon nyúlna hozzá a való életben megeső tragédiáktól függetlenül – itt sem történik ez másként, a film megtörtént eseményeken alapul.
Egy baleset következményeként ágyhoz kötötten él Ramón (a kiváló Javier Bardem alakításában), aki napok, hetek, majd évek hosszú során veszti el a méltóságteljes élet folytatásának reményét. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan kialakul benne az élet és a halál dolgainak mély megértése: ahogy önkéntelenül mosolyra húzódik ajka az emberi gyarlóság és tapintatlanság apró jeleire. Valószínűtlen figura, akinek bár saját állítása szerint „azóta a pillanat” óta nem volt egyetlen boldog napja sem, a pillanat örömeire mégis teljes szívével nyitott. Ennek a beállítódásnak az apoteózisa a film végi meghitt együttlét a tengerparti lakban ifjú „feleségével” – a száj helyett a homlokra adott csók üt pecsétet szerelmük „evilági” szakaszának részleges beteljesülésére.
A Nicole Kidmannel súlyosbított Más világ című filmje után Amenábar A belső tengerrel visszatért a spanyol pénzhez és témához, de a szürrealitás – Julio Medemnél és Almodóvárnál is fellelhető – jegyeiről ebben a legújabb munkájában sem mondott le. Sőt, talán a Nyisd ki a szemed! óta nem látott hatásossággal s egyben mértéktartással nyúl hozzájuk. A rendezés prímán mozgatja a Ramón körül kialakuló érzelmi kapcsolathálót is, még ha helyenként a szentimentalizmustól sem riad vissza. Szintén az érzelmes vonalat erősíti a rendező által szerzett zene, amely teljesen a hangulatoknak alárendelve erősít rá a jelenetek, képek költőiségére.
Egy szó mint száz: annyi szemét kapott már Oscart az elmúlt években, most az egyszer legalábbis nem hibáztak a döntnökök.
