Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Amerika Kommandó a South Park-sorozatot is készítő Trey Parker és Matt Stone újabb szellemi terméke – azok az olvasók tehát, akik már Cartmanék vidáman gyomorforgató történeteit is fenntartásokkal kezelték, azok az új művet is óvatosan közelítsék meg.
Lényegesen okosabb film azonban az Amerika Kommandó: Világrendőrség az egész estés South Parknál (Nagyobb, hosszabb, vágatlan), elsősorban azért, mert sikerült forgatókönyvet is írni hozzá. Formailag bábjáték marionettfigurákkal, amelyekből megdöbbentően élethű mozgásokat hoznak ki. Ötletes filmtörténeti utalások is vannak benne – a Han Solo-s bárjelenet például a Csillagok háborújából –, de a kutya máshol van elásva.
Már a nyitó kép elmond mindent: Párizsban vagyunk (3635 mérföldre a világ 0. kilométerkövének számító „Amerikától”), harmonika szól, az Eiffel-torony mellett svájcisapkás polgári idill. Kisfiú véletlenül nekimegy egy terrorista kinézetű egyénnek, események láncreakciója, tűzharc, megjelenik a csillagos-sávos Világrendőrség, a menekülő terroristákat üldözve szétlövik az Eiffel-tornyot és a Louvre-ot. Párizs lángol, romokban. – Everything is „bon” – nyugtatják a helyieket az amerikaiak. A sztorit nem akarjuk lelőni, a jelszót mindenesetre hamar kiadják: „Gyerünk, rendszabályozzuk meg a világot”.
Az egész filmben a szereplők világérzékelése a sztereotípiák apró kockáiból építkezik, amelyekből – láss csodát – működő világnézetek állnak össze, legyen szó a „gonosz tengelyének” vagy a „szabad világnak” a képviselőiről. Az arab nyelv a bakala, a dzsihád és a derka-derka kifejezés véletlenszerű hosszúságú sorozataiból áll össze, míg az amerikai álom: countryzenei aláfestéssel nézni a nebraskai kukoricamezőket.
Jó a hipotézis: washingtoni katonai tervezőasztalok mögül vagy egy egyiptomi terrorista-főhadiszállásról nézve a világ valószínűleg ilyen fekete-fehérnek, mechanikusan leegyszerűsítettnek látszik. Szeptember 11-ének (9/11) pedig ebben a gondolati rendszerben lehetséges megadni a százszorosát: az annyi, mint 91100.
A „terror elleni háború” cselekvőiként három csoportot emel ki a film. Az Amerikai Kommandót, a terroristákat (az észak-koreai vezér habitusának ábrázolása kifejezetten ütősre sikerült) és a pacifista színészeket, akik ’68-ból itt maradt hippijelszavait, ízléstől függően, tekinthetjük konkrét nemzetbiztonsági fenyegetésnek.
A katonai toborzó és az ellenoldalról, a Mike Moore-féle propagandafilmek hangulata csak a stílusbravúrnak is beillő betétekben kerül elő, egyébként nagyon is átgondolt problémafelvetést kapunk, és nem mellékesen hülyére röhögjük magunkat. Hatásos és szórakoztató film a Világrendőrség, amely ha válaszokat nem is, de legalább egy realista-ironikus helyzetértékelést adhat az ilyen vagy olyan oldalról érkező médiamanipulációt simán benyaló tömegeknek. Félő, hogy kevesebben látják majd, mint kellene.
