Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Én, szeretlek, téged (a Kispál jubileumi sorlemeze) egyszerre zseniális és középszerű, könnyed és lehangoló. Ennyire kétarcú lemezt még nem adott ki a kezéből a baranyai székhelyű brigád. Lelkesítően tehetséges és idegesítően közhelyes, akár ugyanazon a számon belül is. A mintapélda a Gomolygó: a police-os alapért és az egymás fölé úszó gitártémákért ölnének az arctalan brit-pop bandák ezrei, de a refrén sablonos, a szövegben meg soronként váltják egymást az orbitális ostobaságok és a potenciális szállóigék.
Mindegy, legalább a kezdés rendesen oda van rakva: az Egy fiú álmában (a Bálnák-stílusban és színvonalon), majd a Csiga nagyon erős, csontszáraz hangzás, dob-basszus-gitár, a billentyűk csak dísznek, kitörölhetetlen refrének. Aztán összevissza lesz a lemez, először a Pál utcai fiúk-vezér Lecsó infantilis vendégjátéka frappáns enjambement-okkal, majd közvetlenül utána az album legfelnőttebb darabjai, a WC-n sírni és a Gyógyüdülő.
Lovasi derültebb pillanataiban továbbra is a magyar popszövegírás csimborasszója (lásd az önironikus „szakítást” Pataky Attilával), a rosszabbakban viszont kifejezetten idegesítő. A feszengést már nem a képek elvontsága váltja ki, mint az Ül idejében, hanem a szöveg nettó bugyutasága és bornírtsága. Ebből a szempontból az Iszonyú lassú viszi el a pálmát – ki lehetne kergetni vele a világból, nem gondoltam volna, hogy Kispál-szám ezt még valaha eléri nálam (mondjuk a nyáladzó Karácsonynál is rezgett a léc). Szomorú az is, hogy ha kibújnánk a rajongói bőrünkből, teljesen természetesnek tűnne megállapítani, hogy itt bizony sokszor önismétlésről van szó (Minden rendben, vagy a Szívrablás-kópia Ugyanazokat). Kellemetlen vedlés.
A lemez leülős közepe után hál’ istennek újra gyöngyszemek jönnek: az Ippon Lite refrénjei után bepakolt gitár-„tölteléknél” Kispál évek óta nem írt ihletettebbet, szívszorítás, a szöveg az élet örök törvényeire vonatkozó vizsgálódás. A napos oldalról kizárólag középtempókat kapunk, Lovasi megrögzötten írja tovább ön- és szerzői én-életrajzát, kígyókkal, csoportképekkel, elsődleges nemi jellegek és indiánok gyakori említésével (Van, amikor nem; Kép mindenkiről).
Másfélszeres fordulatszámon újabb Emesék lennének, kereskedelmi értéket képviselő slágerek, így, klip nélkül a fékezett habzású rakkendrollok megmaradnak a rajongóknak.
A Kispál és a Borz jelenlegi formájából lehetetlen megtippelni, mi sül ki ebből a legközelebb. Zavarba ejtő ez a lemez, mint Leonardo di Capriót látni gumicsizmában gázolni vértengereken át.
