Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Most, hogy már a moziban is élvezhetik a levágott fülbe kiabálás szerelmesei a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című filmet, minden adott hozzá, hogy megemlékezzünk az egykori Magyar Narancs-főszerkesztő, Vágvölgyi B. András néhány hónapja boltokba került dolgozatáról, amellyel a kilencvenes évek talán legnagyobb hatású filmkészítőjét veszi célba. A cím – Tarantino mozija – pontosan meghatározza a lényeget: itt tényleg Quentin Tarantino (QT) mozijáról van szó – valószínűleg ez az egyetlen értelmes megközelítés egy olyan emberrel kapcsolatban, akinek az élete a mozi. A felépítés kronologikus, a történet íve szubjektív pillérekre épül, ami ellen nem lehet kifogásunk, sőt. Valószínűleg QT maga is hasonló szellemben fogott volna hozzá.
De essünk túl a hibákon, hogy aztán a pozitívumokra koncentrálhassunk, ha már egyszer az összkép nagyon is kedvező. Zavaró tehát a sok apró elírás, „Hamingway”, „Taxas” és társai, melyeket nehéz lenne a gonzo-stílus számlájára írni. Egy figyelmesebb szerkesztő bizonyára kigyomlálta volna a Vágvölgyinek szinte stílusát jelentő műmodorosságok bizonyos túlkapásait: például „prozsé” (a projekt franciásan) vagy a „sorok írója”. Egyszer-egyszer elmennének, de ha sokat durrogtatják ezeket a petárdákat, akkor megszokjuk, elveszik újdonságértékük, netán irritálóvá válnak (mint itt is nemegyszer). A legfőbb kifogás szintén a szerkesztőt illeti: az még rendben lenne, hogy az anyagot valószínűleg évek alatt foldozgató szerző nem veszi észre az ismétlődéseket, de a szerkesztőket éppen ezért tartják. Például a kedvenc filmek listája a Howard Hawks-művekkel és a Taxisofőrrel legalább háromszor szerepel, vagy Dario Argento kedvéért QT akár háromszor is megtanult volna olaszul, a „sorok szerzője” viszont Asia Argentóval van hasonlóképpen. A sor – sajnos – tetszés szerint folytatható. Másrészt ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mi miért kerülhetett a főszövegbe, vagy a láb-, illetve végjegyzetbe.
A könyv pedig megérdemelne egy második, javított kiadást, hiszen informatív, sokszor élvezetes is. A Tiszta románc önéletrajzi ihletésének levezetése számomra például új megközelítésbe helyezte ezt az első ránézésre nem annyira átütő filmet. És tényleg, így visszanézve Dennis Hopper és Christopher Walken párosa is nagyon ül, bár a görög tragédiákkal kapcsolatos párhuzamra magunktól nem biztos hogy rájöttünk volna. Ezentúl minden Tarantino-filmben kötelező a háttérben villogó tévékészülékekre fokuszálni, hátha a Rio Bravo vagy egy Sonny Chiba-film megy a háttérben (az megy majd).
Példák sorával meggyőzően mutatja be Vágvölgyi QT tudatosságát is, ez az egykori videokölcsönzős „clerk” tényleg filmtörténésszé nőtte ki magát. Ahogy maga a könyv is sokban filmelméleti (lásd camp-fejezet) és filmtörténeti (giallo, blaxploitation), amit az egyes Tarantino-vonatkozású mozik többé-kevésbé részletes leírásai-elemzései színesítenek. Így a QT-mozi szub- és popkulturális hátterével kapcsolatban képbe kerülhet az egyszeri filmrajongó, és talán egy emberről ennél többet tudni már tényleg intimpistáskodás lenne.
Ha nem is „akadémiai székfoglaló” (Vágvölgyi egy másik motívuma), használható kis könyv született, újranézéshez szinte nélkülözhetetlen. Különben hogyan ismernénk fel egy Buddy Hollynak maszkírozott Steve Buscemit a Ponyvaregényben?
