Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Csak így lenne szabad remake-et csinálni. Zack Snyder kielemezte George A. Romero 1978-as horrorklasszikusát (Dawn of the Dead), és csinált egy másik klasszikust 2004-es technikai színvonalon.
A film nemcsak a borzalmak és a megszemélyesített élőhalottak miatt súlyos: komoly a mondanivalója is, bár ezt - fájdalom - most az eredeti változattól eltérően elsősorban nem a fogyasztói társadalommal kapcsolatban fogalmazza meg. A fő színhely ugyanakkor változatlan: egy bevásárlóközpont, ahol mindent megtalál az ember, ami a túléléshez kell. Hőseink az élőhalottak elől menekülnek a plázába, egy szigetre, ám oda a zombikat is utánuk vezetik az ösztöneik. A kihalt plázában - mint egy kísérleti laboratóriumban - termelődnek újra a társadalmi viszonyok: van, aki együttműködne a szabadulás érdekében, van, aki nem bízik a másikban és rács mögött tartaná a többieket. A bevásárlóközpont vár és börtön egyszerre, ahol a túlélők ugyanolyanok, mint a civil életükben: aki segítőkész, az segít, aki csak magában bízik, az csak a fegyverében hisz.
Nem tudja senki, hogy honnan jöttek az élőhalottak: egy vírusnak vagy egy üstökösnek (Romero '68-as, első zombifilmje még ezt sugallja) köszönhetők vagy Isten átkai. Az élőhalottak hallgatag és gonosz büntetései lehetnének egy olyan társadalomnak, amelynek tagjai elidegenedtek egymástól. De nem. Ez túl egyszerű lenne. Snyder ugyanis pesszimista. A zombik (akárcsak a 28 napban vagy a Kaptárban) gyorsak, futnak meleg vérű áldozataik után. A régi zombik - oh, ántivilág - még lassúak voltak, a főhősök vadászkarabélyokkal szedték le őket, egyenként. Most azonban nincs menekvés: tömegével jönnek, rohanva. Az élőhalottak beborítják az egész földet; hiába az együttműködés, nem volt menekvés az elátkozott bolygón. Ha a tragikum és a klipes, gyors vágások megfelelő arányát Snyder megtalálja, kultuszfilmet alkotott volna.
