Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Alföldi Róbert második operarendezése kevésbé radikális, mint a Mezzo csatornát is megjárt Faust: néhány furcsaság azért akad benne, amúgy minden a hagyományos mederben folyik.
Verdi Attilájának utolsó jelentős előadása ugyanitt, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon volt több mint 30 éve Gregor Józseffel, Marton Évával, a világsztár Lamberto Gardelli vezényletével. Most a címszerepre hoztak sztárt a szervezők – a Szabad Tér Színház Kht. és a zenekart, kórust biztosító debreceni Csokonai Színház – az orosz Konstantin Gorny személyében. Bár a bemutatót felvezető sajtótájékoztatón Gorny még viccelt is, hogy Olaszországban Attilával riogatják a rosszcsont gyerekeket, azért az ő hun vezérét nem vetik szét az érzelmek és a vadság. A további – magyar – főszereplők közül Kolonits Klára emelkedik ki Odabellaként, az Attila által elfoglalt Aquileja város hős védőjeként. Bár Kolonitsot a rendezői akarat többnyire a huntól az elismerés jeleként kapott kard emelgetésére korlátozza, szopránja szárnyalt a kissé fakó tenorok (Kiss B. Attila – Foresto, Odabella kedvese) és baritonok (Massányi Viktor mint Ezio római hadvezér) mellett.
Kicsit félrevezető Verdi címadása, hiszen – ahogy azt annak idején Gardelli is megjegyezte – a valódi főszereplő itt Odabella: neki kell bizonyítania Forestónak, hogy csak a bosszú tartja Attila mellett, akit saját kardjával akar megölni. A lánynak kell házasságkötési szándékot színlelnie, hogy a város védelme alatt elesett apjáért revánsot vegyen.
A díszlet – Kentaur munkája – mind esztétikai, mind funkcionális szempontból kiváló, kár, hogy az idő előrehaladtával Alföldi egyre kevéssé használja. Ebben, minden bizonnyal, az átszerelések nehézkes kivitelezhetősége is közrejátszik – de a várfalon végigvezető folyosón tanyázó kart, az ügyesen a falhoz simuló lépcsőket többet is lehetett volna foglalkoztatni. A kellékektől megszabadított színpadon emellett vetítővászonként is szolgált a szürke háttérfelület. Az előadás legfőbb érdekességét ugyanis a vetítések jelentik: hol egy Nagy Testvér-szerűen figyelő szempár (utóbb, távolodva a római császárt ismerjük fel tulajdonosaként), hol a lakomán a kupák borral való feltöltése rajzolódik ki – a képek megtámogatják a többség számára nem hozzáférhető olasz szöveget.
A hatalmas befogadóképességű szabadtéri színpadot elég szépen megtöltő közönség azonban a bejátszások láttán is legfeljebb ha félszer kezd el feszengeni – decens ez az Alföldi-produkció. Az az egy fél alkalom is csak semmiség: Foresto és Odabella szívszorító duettje mögött a háttérben egy, a szerelem mezején sokkal konkrétabb ösvényre tévedt emberpár tevékenysége látható, mintegy megelőlegezve a beteljesedést, a hun vezér megölését követő boldog egymásra találást.
