Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A film - amelyről már mindenkinek megvan a véleménye mielőtt még látta volna - pontosan úgy indul, ahogy azt elképzeltük: Selmeczi Roland színművész egy miniatűr faragott haranglábat vesz a kezébe, mélyértelműen bámulja azt egy darabig, majd - harangszó aláfestéssel - egy emlékiratrészletet szavalva idézi fel azt a bizonyos napot, 1920. június 4-ét.
A Koltay Gábor e témában fogant dokumentumfilm-sorozatát nem engedte bemutatni a megrendelő közszolgálati televízió, először technikai (csak VHS-szalag volt, vágáshibák miatt), majd szakmai okokra hivatkozva. Éppen készülőben volt tehát egy echte jobboldali szamizdat-mítosz, amikor az Uránia mozi vezetése, elismerve a film problematikus voltát, csak befogadta. Mit tudhat ez az alkotás, hogy a 420 fős nagyteremnek még a hang és kép tekintetében egyaránt pszichedelikus élményt nyújtó első sorába is tódulnak a nyugdíjasok, és amelyre csak kéthetes elővétellel sikerül jegyet szerezni?
Semmi különlegeset, minden szempontból.
A több mint kétórás, mozifilmre vágott verzió fősodrát két „igazán elfogulatlan” történész, Nemeskürty tanár úr és a már az Antall-kormány államtitkáraként emlékezetes produkciót nyújtó Raffay Ernő értékelése adja. Tanár úr, kérem, én készültem, de sehogyan sem tudok rájönni arra, hogy melyek is voltak azok az „igénytelenebb nemzetiségek” (sic!), amelyek a századfordulón kitántorgott magyarokat pótolták. Nemeskürty szerint a békediktátum aláírásának alternatívája lehetett volna, amit a törökök csináltak, hogy nem írták alá, a győztesek újabb háborút indítottak ellenük és „oda is veszett sok ezer angol katona”. Bizony, de jó lett volna nekünk is úgy csinálni.
Aztán itt van az egykori MSZMP-miniszterek közül Pozsgay Imre, aki tovább folytatja önmaga kaserolását, illetve Glatz Ferenc akadémikus, aki egy vaskos kommunistázással elviszi a „szégyentelenül demagóg vagyok” díjat, pedig Csurka is indult ebben a kategóriában. A MIÉP elnöke még értekezik az „alacsonyabb rendű kultúrákról” is, de már a szemünk sem rebben. (Beleolvastam a film megtekintése előtt Raffaynak a Trianon titkai - avagy hogyan bántak el országunkkal című könyvébe, az érdeklődőket inkább oda utalnám, a műben ugyanis kendőzetlenül benne van minden, amit itt a jeles történész kicenzúrázott önnön mondanivalójából.) Duray Miklós szerint ma is az ügynökök harca zajlik a nem ügynökökkel szemben - lelke rajta. Viszont mélyen igaz, amit a határon túli kisebbség lelki állapotáról mond. Tényleg a félelem lehet az úr a szívekben a Vajdaságban, ahonnan nap mint nap jönnek a jelentések a magyarellenes atrocitásokról vagy a Felvidéken, ahol bizonyos helyeken a buszon sem lehet magyarul megszólalni anélkül, hogy instant verés ne lenne a válasz. Ebből a szempontból valamennyire érthető is az egyébként megfontoltan fogalmazó, többször bebörtönzött egykori Együttélés-vezető paranoiája.
Vannak továbbá a filmben érdekes archív bejátszások, revizionista József Attila-vers, és ahogy Dörner György szaval Wass Albertet, az nemcsak maga a mélymagyar mennyország, a sok dilettáns versmondogatás között hatásos is.
A Hermina úti volt Tisza István-rezidenciából viszont - Koltay szándékával ellentétben - nem kellene a mozgássérült szervezetek kilakoltatásával emlékmúzeumot kialakítani. Maradjanak csak ők abban az épületben, jobb lesz így mindenkinek.
