Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kedves POSZT-zsűri! Gratulálunk, Önök jól választottak!
A csehovi életműben rövidnek számító Sirály ritka lehetőség egy rendezőnek: elejétől a végéig eljátszathat egy remekművet, amelynek gondolati központjában nem más, mint magának a színházcsinálásnak a problémája áll. Schilling Árpád rendező különösebb önkényeskedés nélkül nyúlt a szöveghez, Morcsányi Géza néhány éves fordításához, amely nem rugaszkodik messzire a hosszú éveken át használt Makai Imre-félétől, de néhány név azért megváltozott. Az újítás nem itt keresendő. Néhány a szereplők szájába adott rendezői utasítás („kénbűz legyen”) inkább effektté válik, aktualizálás legfeljebb annyi, mint a tubák helyett a rágó a nyitójelenetben. Akárhogy is, ezektől még nem lenne a Sirályból Siráj.
Mégis, „ez valami alternatív dolog” – ahogy az öregedő sztárszínésznő Arkagyina (Csákányi Eszter) mondja fia, Trepljov (Nagy Zsolt) ifjonti hévtől hajtva írt darabját látva. Ez valami alternatív dolog – gondolják a nézők is, amikor az első felvonás végén a színészek kijönnek megtapsoltatni magukat, mintha vége lenne – gyanakodnak, de azért lendül a kezük. Maga a természetesség, ahogy a társulat a tapsból már át is úszik a következő jelenetbe, ahol folytatódik a sokkolás. Arkagyina szerepében Csákányi Eszternek – ebben Tolnay Klárit, Ruttkai Évát, Csomós Marit követi a magyar színpadokon és ugyanabban a ligában is játszik velük – nagyon tömény a jelenléte. A többi színész is csak centiméterekre van a padon szorongó nézőktől, akik ezzel arra kényszerülnek, hogy a megszokottnál intenzívebben figyeljenek; ezzel Schilling rendezése a párbeszédek mögötti lelki történésekre tudja tereli a figyelmet. Azonban itt a gyönyörű mondatok (Nyina Trepljovnak: „Magával van tele a szívem”), nem úgy válnak hangsúlyossá, mint Zsótér ülős rendezéseiben, a mozgás, a csókok nem stilizáltak, természetes közegében él a darab.
„A harmadik és a negyedik felvonás között két év telik el” – nagy sóhaj, tíz perc szünet. Nincs díszes büfé, ahol munkakapcsolatokat lehetne építgetni, az egyszerűen emberekké visszavedlett „színházba jött közönség” nem találja a helyét. A színészek kinn állnak a nézők között, nincs konstruált fal az öltözök és az előtér világa között, teljes a zavar.
Folytatódik az előadás: a színészek végig azt a bárpultot, széket használják, amit a Fészek emeletén találtak – a kényszer szüli az optimális megoldást. Szégyen, hogy ennek a csapatnak nincsen saját játszóhelye, miközben az új helyek új lehetőségeket is jelentenek: hogyan is léphetne be az erkélyről Nyina (Láng Annamária) egy kőszínházban valódi fák és madarak közül? Ha csak a tiszta művészet adhat értelmet az életnek, Trepljov összetört hegedűje egyenértékű az öngyilkossággal. Létezik-e vajon az a középút az üzemszerű működés és a láncaitól megszabadult kreativitás között, amit Schilling elképzelt színházának?
Akadályverseny – mondja a darabban Dorn, az orvosnak álcázott látens színházi teoretikus (Terhes Sándor). A darab vége olyan mint maga az előadás. A Fészekben nem a színészek adják elő a művet, az események megtörténnek a nézőkkel: a biztonságot adó tapsikálás, színészünneplés helyett a végén a nézők néhány percre maguk maradnak a díszlet romjaival, hogy aztán saját akadályversenyükön maguk próbáljanak kijutni az eltorlaszolt ajtón. A furcsa, de kézenfekvő megoldás ráébreszt: nem vállalhatnak át minden erőfeszítést a színészek a közönségüktől, szellemi restségünkkel önmagunknak kell elszámolnunk.
A szezonnak vége, de erre az előadásra emlékezni fogunk, és vigyázni kell most már, nehogy a Sirájhoz hasonlítsuk az újabb Sirályokat. Igazságtalan lenne.
