Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem érdemes tippelgetni, hogy Suzanne Vega azért került-e be az utolsó pillanatban a Westel - T-Mobile névváltás kampányát támogató ingyenes koncert programjába, mert Sting torokproblémái miatt korábban néhány koncertjét lemondta. Akárhogy is történt, a Felvonulási téren a több százezres tömeg csak hálálkodhatott a szervezőknek, hogy a délutáni magyar „sztárok” műmájer amerikázása (az angolul konferálás még viccnek is rossz volt) után kaptunk egy adag hamisítatlan New Yorkot is. A végtelenített lejátszásra állított reklámblokkok között szinte észre sem vettük, ahogy a halk szavú Vega és zenekara a színpadra lépett a 99.9 Fahrenheittel. Üdítően antikereskedelmi, felesleges felhajtás nélküli volt, amit csinált ezen a délutánon, legyen szó az egy pillanatra In Budapestre átkeresztelt In Liverpoolról vagy a gyönyörű gitárdíszítésekkel kiegészített Caramelről. Persze volt Luka is, melyez ahogy telnek az évek, Suzanne Vega egyre szebben énekel. Nagyon rokonszenves volt, ahogy a capella elénekelte-eldúdoltatta a végén a legnagyobb sláger Tom's Dinert - megérte ennyit repülnie ezért a koncertért!
Negyvenöt perc átszerelés, reklámblokk-hegyek után kezdődött a fő attrakció: a Send Your Love diszkóremixével indított a komoly mandzsettákkal felszerelt Sting és héttagú zenekara. Gyorsan néhány kevésbé ismert szám követte egymást a Police-tól - a basszusgitáros-énekes korábbi együttesétől - váltogatva a legutolsó lemez klipdalaival - mondhat bárki bármit, a folyamatosan buherált hangzás szép és kiegyensúlyozott volt, a Szigeten sohasem hallunk ilyet. A szintén Sacred Love-os - eredetileg Mary J. Blige-dzsel énekelt - Whenever duettben a Lauryn Hill-imitátor háttérénekesnő, Joy Rose a szó szoros értelmében leénekelte Stinget a színpadról. Mr. Sumner markolta is a lány kezét rendesen, nehogy elszálljon az improvizációk közben a fölöttünk szálló reklám-léghajó irányába.
A műsor derékhadát kitevő új lemezes, rádióra-zenetévére optimalizált számok közül a sodró This war és a visszatapsolás előtti egyik utolsó, a Never coming home voltak a legjobbak, utóbbi Dominic Miller zseniális félakusztikus gitárjátékával, jó kis Hammond-aláfestésekkel és Jason Rebello dzsesszes zongoraszólójával. A régi harcostárs Millerre kellett egyébként a hangszeresek közül igazán odafigyelni, waves színezéseire és a Clapton-iskolának megfelelően a hangokkal takarékosan bánó szólóira - kár, hogy a kivetítőkön látható közvetítés rendezője csak ritkán találta el, hogy mégis melyik zenész játssza a szólót.
A műsor felénél előadott Fragile kétségtelenül szép volt, a három percnél leállított We'll be together kellemes, de azért több régi számot el bírtunk volna viselni: egy élettel teli Set them free-t, vagy bármit a felháborító módon hanyagolt Soul cagesről. A középső korszakot jelentő 90-es évekből ugyanakkor elhangzott a létező legalulértékeltebb Sting-szám, az I was brought to my senses, igaz, a hatást csökkentő módon, némileg áthangszerelve.
A ráadásban aztán a kereskedelmi rádiók hallgatói is megkapták a magukét egy egész felvillanyozó („red light”) Roxanne és egy teljesen érdektelen, minden változtatás nélkül előadott Every Breath You Take képében, hogy aztán a furcsán időzített tűzijáték bebetonozza a térre a menekülő útvonalakat kereső közönséget. Végül is azt mondhatjuk, hogy bár a korábbi években Joe Cocker meg az LGT sem volt rossz a Kapcsolat-koncerteken, ez a Sting-Vega összeállítás eddig mindent vitt. A felvonulók jövőre a U2-t kérik.
