Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Feljátszó helyiség mikrofonnal – meg az üvegfal mögött vélhetően a keverőszoba –, ebben a térben kezdődik Friedrich Schiller király(nő)drámája. Stuart (és nem angolosan Stewart) Mária skót királynő a hazájában kitört polgárháború elől délre, Angliába menekült, ahol ekkor unokatestvére, I. Erzsébet uralkodik. Hogy az élet néha kegyetlenebb, mint amit színjáték megmutathat egyáltalán, azt Mária húsz éven át tartó fogva tartása jelzi. Először csak egyfajta házi őrizetben, majd Fotheringayben már valódi, kivégzésre váró rabként – a vád: összeesküvés az angol királynő ellen. Innen követhetjük a Mária és Erzsébet közötti feloldhatatlan ellentétet (angol–skót és anglikán–katolikus gyökerei vannak a viszálynak, no és Mária Erzsébet által irigyelt szépsége) egészen a tragikus végkifejletig.
Zsótér Sándor legfontosabb rendezői döntése, hogy Spolarics Andreával játszatja mindkét szerepet. Ez nem akadályozza meg, hogy az a nagy találkozás, amire a valóságban nem kerülhetett sor, a drámaírói és a rendezői képzeletben létrejöjjön: „Higgye meg, forgandó a földi sors!/Az istenek a gőgöt megtorolják!” – kérleli a raboskodásba belerokkant Mária a hozzá leereszkedő Erzsébetet. Spolarics extázisban ordítja felváltva a két szerepet az arcunkba, ez az egyetlen eset, amikor nem úgy néz a nézőtér felé, mintha az csak zárkája (szobája) fala lenne. Az eredmény jó néhány perces döbbenet.
A cselekmény fősodrát az önjáró udvaroncok helyezik tágabb történeti keretbe: Ollé Erik alakította Mortimer kettős ügynök, Mária kiszabadítását készítené elő, de oly vakon bízik a sikerben, hogy semmi meglepetést nem érzünk bukásakor. Jól áll rajta Benedek Mari jelzésekkel dolgozó jelmeze: a férfiakon a harisnyára húzott bugyogó ad valami udvari hangulatot. Gados Bélának (Burleigh) a fizimiskája megvan egy szívtelen technokratához, de végül nem jut el a szerepben (és a reálpolitikában) rejlő embertelenség ábrázolásáig. Balázs Zoltán Leicester grófja mellékszereplő marad, pedig egy-egy pillanatra akár azt is gondolnánk, hogy nála futnak össze a szálak.
Szinte már kritikaírói közhelynek számít, hogy az újabb Zsótér-rendezések statikusak, a színészek helyhez kötöttek, ezáltal a szövegnek, a beszédnek kiemelt szerep jut, s az egyéb fény- és hanghatások is ennek vannak alárendelve. Itt a két (egy) főszereplő esetében – akárcsak a Kamrában a Csongor és Tündéjében – a végletekig viszi el a rendező a koncepciót: Spolarics egy pillanatra sem hagyhatja el műtőágyszerű fekhelyét. Ez a kötöttség egyben kiszolgáltatottságot is jelent, legyen szó államügyekről vagy férfiakról. A végletekig vitte, de most túl is lép rajta: miután minden megtörtént, aminek meg kellett történnie, Erzsébet királynő szép komótosan bőröndszerűvé hajtogatja össze a praktikus fekvőalkalmatosságát, lerombolja lelkének börtönét. Korai lenne még találgatni, de fontos záró motívuma lehet ez Zsótér „ülős” korszakának (Medea, Csongor, Kaukázusi krétakör, Kurázsi mama).
Erzsébet összeszerelheti végül ágyát, hiszen a felelősségelhárítás és a hatáskörtúllépésre hajlamos udvaroncok tevékenysége meghozza a kívánt eredményt: Máriát Schillernél végül vérpadra küldik – itt kegyetlenebb, fulladásos a halál (hogy aztán a sors különös fintoraként a Westminster-templomban majd egymás mellett feküdjenek). Erzsébet mellől egyszerre eltűnnek az igazi bizalmasok: van akit ő távolíttat el (Burleigh), van aki lelkiismeretével nem tud mit kezdeni (Leicester), és van akit éppen tiszta lelkiismerete űz el az udvarból (Varga Gabriella érzelmekkel teli Shrewsbury). Elhagyják, de valószínűleg számára ez a kisebbik rossz. Erzsébet rossz szájízzel, igazi hívek nélkül, de legalább egyedül uralkodhat végre. A fütyülni kezdett angol himnusz félbeszakad: nem tudjuk meg, hogy Isten megóvja-e végül a királynőt.
