Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Miközben sokan gondoltuk úgy, hogy az üzleti biztosítók kapva kapnak azon, hogy szerepet játszhatnak az egészségügyi reformban, a kormányzattal való együttműködésük mintha döcögősen indulna. Mi az ellenállás oka?
– Ellenállásról szó sincs: mi csak szeretnénk pontosan tudni, milyen keretek, szabályok szerint folyhat majd a „játék”. A társaságok a Magyar Biztosítók Szövetségével (Mabisz) együtt már tíz évvel ezelőtt megfogalmazták a szerepvállalásunkhoz szükséges elveket. Most is az a meglátásunk, hogy Európában a közfinanszírozás alapvetően fontos. Ennek aránya széles körű tapasztalatok alapján 80–90 százalék. A maradék 10–20 százalékot érdemes és lehet magánforrásból bevonni.
– Most folyik valamilyen együttműködés, egyeztetés a szaktárca és a biztosítók között?
– A Mabisz és tíz biztosító létrehozott egy úgynevezett egészségügyi reformbizottságot, amelyhez valamennyi Magyarországon bejegyzett biztosító csatlakozhat. Meghatároztuk, hogy ezen a piacon milyen szerepet tudnának vállalni, és ehhez milyen feltételeknek kell teljesülniük. A minisztérium a megbeszélés keretében gyakorlatilag ismertette velünk a zöld könyvet.
– Ez a gyakorlati megvalósításhoz meglehetősen gyér „muníciónak” tűnik. Az alapvetéseken kívül más részletről nem esett szó?
– Egyelőre csak ennyi történt. Egy hónap is eltelt egyébként azóta, hogy mi ezen a nyomvonalon elindulva készítettünk egy elemzést, és jeleztük: mit tartunk ebből elfogadhatónak, és mit értékelünk úgy, hogy azt átveheti a biztosító. Addig azonban, amíg a kormányzat nem határozza meg, milyen is lesz majd az egészségügyi, ezen belül a finanszírozási rendszer – helyettesítő vagy kiegészítő biztosítás, esetleg a kettő együtt –, lehetetlen továbblépni. Nyilvánvalóan nem kell valami vadonatújat kitalálni, rendelkezésre állnak a nyugat-európai példák, a maguk eredményeivel és kudarcaival.
– Számomra még ez is kissé elnagyolt kiindulási pontnak tűnik.
– Minden modell lényege a leegyszerűsítés, e nélkül nem lehet a bonyolultabb strukturális kérdések elemzéséhez még csak hozzákezdeni sem.
– Nem egészen világos az előbbiekből: most van tárgyalás a kormányzat és a biztosítók között, vagy nincs?
– A szaktárca felállított két bizottságot, ahová meghívták a biztosítók képviselőit is. Az ápolási biztosításról szóló munka mára gyakorlatilag elhalt, az ellátási csomagokkal kapcsolatban létrehozott grémium viszont valóban működik. Kicsit unalmas egyébként, hogy a társadalom és a szakemberek részéről is szemrehányást kapunk, miért nem mozdultunk már korábban is, hiszen lehetőség volt arra, hogy a biztosítók az adott üzleti keretek között szerepet vállaljanak.
– Több egészségbiztosítási jellegű konstrukció is van a piacon, de gyanítom, ezek népszerűsége nem túl nagy, a szereplők általában ködösen csak különböző nehézségeket emlegetnek.
– Sem most, sem korábban nem volt igazán meg az a lehetőség, hogy szabályozott keretek között egy magánbiztosító a porondra lépjen. Azt is megmondom, mi a legnagyobb nehézség: a hálapénz. Ennek keretében ugyanis a magánszemélyek rövid távon olcsóbban juthatnak kiemelt bánásmódhoz, mint ha rendszeresen fizetnék a biztosítási díjat.
– Ezzel sikerült alaposan meglepnie, hiszen ennek pont a fordítottja lenne logikus.
– Normál esetben ez valóban így van, de ma a fiatalok azt vallják: inkább majd akkor fizetnek, amikor nagy a baj. Az idős embereknél viszont óriási a kockázat. A biztosítók ilyen körülmények között egyszerűen képtelenek elérni a méretgazdaságosságot. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy nem minden kockázat kezelhető biztosítási technikával. A biztosítás klasszikusan a jövőben bekövetkező váratlan eseményre ad védelmet.
– Önök szerint milyen lenne a jó szisztéma?
– A nagyobb betegségnél a kiadások túlnyomó részét a hatalmas kockázatközösséggel rendelkező „közforrás” fedezi, az egyéni igényeknek megfelelő ellátásra szólhat a magánbiztosítás. Ezek közé sorolható az egyágyas szoba, de az olyan speciális eljárás, gyógyszer is, amit nem finanszíroz az OEP, mert túl drágának találja. Az előre tervezhető, kisebb összegű kiadásokat és például az egyéni szűrővizsgálatokat az egészségpénztárból lehet fedezni.
– Örülök, hogy említette a szűréseket. Ezzel kapcsolatban ugyanis azt hallani, hogy a népegészségügyi program finanszírozási katasztrófába torkollhat, hiszen a magyar lakosság jelenlegi egészségügyi állapota olyan, hogy a vizsgálatok azonnali komoly kezelésekhez vezetnek.
– Ez régi dilemma: a szűrések (hangsúlyozni kell, hogy ismét csak rövid távon) nemhogy csökkentenék az közkiadásokat, még jelentősen növelik is azt. Az így felderített eseteket beterelik a közforrásból finanszírozott egészségügy keretei közé – ha tudják. Kapacitáskorlát esetén nyilvánvalóan sorban állás alakul ki. Nem sérül viszont a szolidaritás akkor, ha az állami mellett létrehozunk egy másik sort.
– Ebben azonban már csak a tehetősebbek kaphatnának helyet?
– Ez kétségtelenül fizetős megoldás lenne. Egyértelműen álszent azonban az, aki azt állítja, hogy a magyar egészségügy teljesen ingyenes. Nemcsak a hálapénzre gondolok, hanem a mind népszerűbb magánorvosokra, egészségközpontokra.
– Tapasztalataim szerint ezek a magánintézmények is az „állami” egészségügy erejét felhasználva gazdagodnak...
– Ma valóban ügyeskedve visszahárítják a költségek egy részét az OEP-re, de ezen a megfelelő tulajdonosi ellenőrzéssel lehetne segíteni.
– E jelenségnek nem az a magyarázata, hogy amennyiben a magánintézményekben előírt vizsgálatokat teljes egészében a betegnek kellene kifizetnie, az sokkal több pénzbe kerülne, mint ami egyáltalán elviselhető?
– Ez korántsem kerülne annyival többe, mint ahogy gondolnánk. Az ilyen terheket pedig már biztosítástechnikával lehetne kezelni.
