Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Az egészségpénztárak az alapellátásban csak kiegészítő tevékenységre vonatkozó funkciókat vállalhatnak, mint például a hotelszolgáltatás vagy az előírtnál több vizsgálat. Persze, ez sem hanyagolható el, hiszen az államnak ezekben az esetekben sem kell a finanszírozást vállalnia.
– Ez kísértetiesen hasonlít a biztosítók elképzeléseihez. Mi lehet az egészségpénztárak specialitása?
– Nekünk jelentős szerepünk lehet a megelőzésben. Itt is érdemes azonban különbséget tenni. Lényegesek azok a prevenciós, egészségjavító programok, amelyeket ma is szervezünk, de tovább kellene lépni ezen az úton: szerepet kellene kapnunk a népegészségügyi program szervezésében is. Itt meghatározható – akár a rászorultsági, akár földrajzi és bármilyen más szempontok alapján –, hogy mit finanszíroz a közegészségügy. Ennél lehetséges lenne üzleti alapon elszámolni a pénztárakkal és ezen keresztül azok szolgáltatói partnereivel. Meggyőződésem, hogy ezzel a módszerrel több sikert lehetne elérni, hiszen a pénztárak már ma is közvetlenebb kapcsolatban vannak a lakossággal. Így ráadásul az egyéni teherbíró képességtől függően ki is lehet egészíteni a szűréseket.
– A jelenlegi költségvetési helyzetben nem lesz még így is túl drága a szűrések „felpörgetése”?
– Egyszer biztosan szembe kell nézni a lakosság egészségügyi állapotával. Ha erre minél hamarabb kerül sor, annál gyorsabban indulhatunk el a javulás útján. Nem fogadhatjuk el a várható élettartamnál azt a tízéves lemaradást, ami most hazánkra jellemző. Ezért nem mellőzhetők a szűrések és az egészségmegőrzés szerepének hangsúlyosabbá tétele, amihez az előtakarékosság is elengedhetetlen. Az egészségpénztári tagok mindenesetre nem tartoznak a veszélyeztetettek közé, amit az is jól mutat, hogy az egészségterv alapján végzett vizsgálatok nem hoztak tömegesen drámaian új információkat. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy ne lenne mit javítani. Úgy vélem, a mainál sokkal szorosabb kapcsolatot kellene kialakítani a foglalkoztatás-egészségügyi szolgálat és a pénztárak között. Fel lehetne mérni a különböző ágazatok, tevékenységi területek kockázati szintjét, hiszen ezekből fontos statisztikák készíthetők az ott dolgozók állapotára vonatkozóan.
– Említette az előtakarékosság és a prevenció fontosságát. Ezzel mennyire lehetnek összhangban azok a kormányzati szigorítások, amelyek éppen ezeket a területeket érintik hátrányosan?
– Ezen a téren mindenkinek óriási a felelőssége: az államnak a polgáraiért, a munkáltatóknak a dolgozóikért és persze mindenkinek saját magáért is. Csak egy példát mondok: az egészségpénztári tagság különleges kapcsot jelent a cégek és munkavállalók között, az egészségtudatosság következtében kevesebb a táppénzes napok száma, és biztosan állíthatjuk, hogy hatékonyabb a munkavégzés. Az állam eldöntheti: mit támogat adókedvezménnyel, de ennek következményeivel is számolnia kell. Érzékelhetően egyre inkább a rászorultsági elv kerül előtérbe.
– Ezen a téren is tudnának a jelenleginél nagyobb sze-repet vállalni az egészségpénztárak?
– Az utógondozás és a rehabilitáció vonatkozásában mindenképpen, de a segítségünkkel szélesíthető lenne a szociális ellátás is.
– Nem gondolja, hogy a mai Magyarországon a rászorultság elvének érvényesítése éppen annyira nehéz, mint annak eldöntése, kinek milyen kezelésre van feltétlenül szüksége?
– Amennyiben sikerül egyre jobban érvényesíteni a biztosítási elveket, akkor ebben is várható változás. El kell például érni, hogy az orvosok javaslataikat felelősséggel készítsék el.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy az egészségpénztáraknak a biztosítókhoz kell közelíteniük?
– Azt mindenképpen rendkívül fontosnak tartom, hogy komoly piaci viszonyok esetén azonos feltételekkel kellene működnünk. Miközben ugyanis a biztosítók profitorientált cégek, az egészségpénztárakat gúzsba köti az önkormányzati elv. A pénzügyi intézményeknek könnyű úgy versenyezni a szakmai egészségpénztárakkal, hogy költségeiket bújtatottan átháríthatják.
