Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Budapesti Értéktőzsde (BÉT) és a Befektetési Alapkezelők és Vagyonkezelők Magyarországi Szövetsége (Bamosz) javaslatot dolgozott ki egy úgynevezett nyugdíj-előtakarékossági számla bevezetésére. Mint kifejtették, ez lehetne a nyugdíjrendszer negyedik pillére. A kezdeményezéshez csatlakozott a Befektetési Szolgáltatók Szövetsége (BSZSZ) és a Magyar Biztosítók Szövetsége (Mabisz), valamint a Stabilitás Nyugdíjpénztári Szövetség is. A BÉT szerint a nyugdíj-előtakarékossági számla – amelyhez kapcsolódóan a hosszú távú befektetői szemlélet kialakítását persze adókedvezményekkel ösztönöznék – olyan önkéntes megtakarítási lehetőséget kínálna, amely nemcsak a magyar tőkepiac felértékelődését, hanem az államháztartás belső finanszírozását is elősegítené, emellett a hazai középvállalatok olcsó tőkéhez jutását is biztosítaná. A nyugdíj-előtakarékosság elnevezés talán elfedi, a többi érvrendszer azonban egyértelműen felidézi, hogy ez a megoldás a befektetési kedvezményeket élesztené fel új formában.
A befektetéseket már a kilencvenes évek legelején ösztönözni próbálta az állam. Az akkori adórendszer a levonásokat az összjövedelemből tette lehetővé, a preferált befektetéseket pedig három évig (egy bimbózó piacgazdaságban ez akár hosszú távnak is tekinthető volt) kellett megtartani ahhoz, hogy ne keletkezzen visszafizetendő adó.
A kedvezmények ekkor 44 százalékos adócsökkentést jelentettek azok számára, akiknek éves bevétele – és aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a befektetők többsége ilyen lehetett – meghaladta a félmillió forintot. Alapvető hátrány volt viszont, hogy a jogszabály befagyasztotta a befektetéseket, a három éven belül tehát nem lehetett egyik értékpapírt lecserélni egy másikkal.
A rendszerben jókora zavart okozott, amikor rövid időre lehetővé tette a kormányzat, hogy a befektetők az állampapírok után is igénybe vehessék ezeket a kedvezményeket. A gondokat nem az ötlet közgazdasági képtelensége idézte elő, hanem a pénzügyi innováció (a bankok nagy tételben hároméves határidővel megvették a magánszemélyektől az állampapírokat), amelynek tulajdoníthatóan ömlött ki a pénz a költségvetésből.
Az adókedvezmények – amelyek akkor bővültek ki például az életbiztosításokra fizetett díjakkal – rendszere azután 1995-ben változott meg alapvetően. A különböző preferált tevékenységek a megadott kulcsok szerint akkortól nem az összjövedelmet, hanem a fizetendő adót mérsékelték, de a kedvezmény a befektetőt csak befektetése fennállásáig illette meg. Az itt alkalmazott kulcs először 30, majd 20 százalék lett, 1999-től pedig a befektetési alapok esetében csak azok után érvényesíthették a kedvezményt, amelyek portfóliójában 35 százaléknál kisebb volt az állampapírok aránya.
Az új rendszerben – hogy a befektetésekben lehetővé tett mozgások kontrollálhatók legyenek – a magánszemélyeknek brókercégnél nyilvántartást kellett vezettetniük befektetési adóhitel-állományuk alapjáról, ennek alapjának változásáról. Ezt a nyilvántartást nevezték adótőkeszámlának. Ez az elnevezés még mindenkinek ismerős lehet, hiszen az adókedvezményre jogosító befektetések őrzőhelyét a szabályok 2004. január 1-jével szüntették meg. Az adóhitel intézménye pedig csak 2007-ben tűnik végleg el.
Befektetési adóhitellel 2003-ban mintegy 83 ezer polgár rendelkezett, az adóhitel nagysága pedig 21 milliárd forint körüli összegre rúgott. Az igénylők majdnem 90 százaléka a felajánlott kedvezményekkel élve már kifizette állami tartozását, hozzávetőleg 12 milliárd forinttal gazdagítva a költségvetést.
Ami a fennmaradó kedvezményeket illeti: a vesztesek a befektetési alapok lettek, ugyanis adókedvezmény nélkül maradtak, miközben a megtakarító jellegű biztosítások, az egészségpénztárak és a nyugdíjpénztárak továbbra is adókedvezményt élveznek. Közben azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy az árfolyamnyereség adókulcsa nulla (a tőkeszámla fennállásának majdnem teljes ideje alatt csak az itteni részvénybefektetések után nem kellett adót fizetni), és a megtakarítókat nem terheli kamatadó sem. Érthető módon így a javaslatokat kidolgozók sorát a Bamosz kezdte. A szervezet már 2003 júniusában javasolta a Pénzügyminisztériumnak a biztosítások adókedvezményével gyakorlatilag megegyező (tízéves időtávra szóló) kedvezmény bevezetését. A tőkeszámla-területről pedig – érvelt a szövetség – át lehetne venni a nyilvántartási rendszert, a hosszú távra szánt befektetéseket egy speciális megtakarítási számlára terelve.
A kormányzat akkor semmilyen fogadókészséget sem mutatott erre a kezdeményezésre. Vélhetően például azért nem, mert a tőkeszámla valamilyen formájú továbbvitele – tekintettel arra, hogy az érvek szerint ez túl bonyolult és drága megoldás – semmiképpen sem volt cél.
A most benyújtott közös elképzelések között az szerepel, hogy a nyugdíj-előtakarékossági számlán részvényeket, befektetési jegyeket, állampapírokat és – korlátozott mértékben – bankbetétet lehetne tartani. Az adókedvezmény a befizetés 30 százaléka, de legfeljebb évi százezer forint lenne. Utóbbit viszont – az egészségpénztáraknál elképzelt módon – nem utalnák vissza az adóév után, azt csak a számlán írnák jóvá. A havi rendszeres befizetéshez és az esetleges hozamokhoz ráadásul csak a nyugdíjkorhatár betöltésekor lehetne hozzáférni egy összegben vagy járadék formájában. A BÉT külön javaslata egyébként az, hogy ha a nyugdíj-előtakarékossági számlán éves átlagban a megtakarítás 70 százaléka részvényben van, akkor 150 ezer forint lehetne a jóváírás felső értéke. A kedvezmény önálló lenne, nem vonnák össze más önkéntes megtakarítás kedvezményével. Az állam így elméletben a tehetősebbeket (pontosabban: az egyébként is nagy összegű adót fizetőket, akiknek a nyugdíja is jelentősebb összeget tehet majd ki) támogatná tovább.
Persze ez a speciális számla – ha azt a tőkeszámla esetében tapasztaltnál sokkal szélesebb rétegekkel sikerül megértetni és elfogadtatni – alternatíváját jelenthetné az önkéntes nyugdíjpénztári és az életbiztosítási megtakarításoknak is. Ilyen módon egészséges versenyt teremtve, például rákényszerítve a kasszákat arra, hogy a pénzügyi felügyelet által is kifogásolt magas költségszintjüket lejjebb engedjék. Ezen a téren azonban nem árt némi szkepticizmus. A speciális számlát (nevezzék akárhogy is) ugyanis valakinek kezelnie kell, aki ezért nyilvánvalóan díjat kér. (A tőkeszámla megszüntetésekor panaszkodtak is a brókercégek, hogy ez számukra bevételkiesést jelent.) Ebből a szempontból az sem lehet mellékes, hogy minél nagyobb tételről van szó, a tranzakciós díjak és jutalékok, annál alacsonyabbak. Nem véletlen, hogy a bankok portfóliókezelési szolgáltatása (private banking) is csak nagyobb summák esetén érhető el. Az előtakarékosság pedig a BÉT által felvázolt szisztéma alapján nem más, mint egyéni portfóliókezelés, hiszen a befektető dönti el, hogy mit vesz. Persze lehet neki segíteni (külön díjért) modellportfóliók összeállításával is…
