Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
– A takarékszövetkezeti szektorról az a hír járja, hogy nehezen kezelhető, hiszen minden tag saját szuverenitását tartja a legfontosabbnak. Milyen embert tud ez a közösség elfogadni?
– Ez meglehetősen provokatív kérdés, különösen azért, mert engem az is terhel, hogy közülük való vagyok és annak is érzem magam.
– Ez teher?
– Igen, rettentő nehéz ugyanis elvonatkoztatni. Gondolkodom a saját józan fejemmel, az otthoni takarékszövetkezeti gyakorlatommal, érdekeimmel, miközben a tisztségnek megfelelően előnyben kell részesítenem az integráció összérdekeit. Egy piacon élünk, egy a gyökerünk, de mégis nagyon sokszínűen gondolkodunk, ami kétségtelenül okoz konfliktusokat. Személyes problémám sokszor az, hogy a demokrácia keretei között nemegyszer olyan hangot is megengedünk egymás között, ami otthon elképzelhetetlen lenne.
– A Takarékbank megvétele a szektor nagy sikereként értékelhető, de abban, amilyen nehézkesen ez a folyamat halad, nehéz lenne nem széthúzási jeleket találni.
– Az eredetileg 70 százalékra szóló opciós jogot, nehogy elvérezzünk, kénytelenek voltunk 65 százalékra csökkenteni. A szektortól ez is hihetetlen áldozattal járt. Jelenleg 63,66 százaléknál tartunk. A fennmaradó, másfél százalékot sem elérő különbözet az OTSZ elnökségének minden tagja szemében már nem gazdasági, jövedelmezőségi, hanem egyszerűen erkölcsi kérdés. Tény, hogy akad 17-20 szövetkezet, amely a közös elhatározás ellenére mereven ragaszkodik álláspontjához: ebből ő nem kér.
– Mi lesz május 2-án, amikor a kért és kapott haladék lejár?
– Még egyszer mondom, ez számunkra erkölcsi kérdést jelent.
– Akkor most szereti a szuverenitást vagy nem?
– Véleményem szerint az, hogy a takarékszövetkezetek máig meg tudták őrizni függetlenségüket, egyértelműen jó. A hihetetlenül gyorsan változó piaci körülmények között is a bankszektor átlagát messze meghaladva tudtunk fejlődni; a 2004-es volt az első év, amikor kissé lemaradtunk. De még ekkor is 17 százalékot nőttünk, tehát vészharangot még egyáltalán nem kell kongatni. A lehetőségeink megfelelő kiaknázásához viszont valóban elengedhetetlen a csoportszerű működés.
– Megéri tehát az a nagy áldozat, amit a Takarékbank többségének megszerzéséért hoztak?
– Akkor éri meg, ha nem élünk vissza a többségi tulajdonosi pozícióval. Jelenleg pedig, bár beismerem, korábban ezen a téren nekem voltak kétségeim, ez így van. Sohasem látott jó kapcsolat alakult ki a bankkal és az intézményvédelmi alappal. Ennél már csak az lenne jobb, ha ilyen lenne a viszony a szektor egyes tagjai között is. A Takarékbank jelenlegi menedzsmentje az elmúlt 2-3 évben saját akaratából, tehát nem a mi kényszerünkre, a német tulajdonos közreműködésével eljutott oda, hogy valódi ernyőbankká váljon. Majdnem minden takarékszövetkezet csatlakozott ahhoz a teamhez, amely szinte mindenben együtt gondolkodik. Közös a termékfejlesztés, az informatika terén is jelentős előrelépés történt, bár határozottan béklyót jelent, hogy még mindig nem sikerült felismerni: 6-7 különféle szoftverrel csak a versenyhátrányunkat növeljük.
– Más nehezítő tényező is akad. Ön szerint például már véget ért a szektor „megtisztulása”?
– A javán már túl vagyunk, de ez a folyamat sohasem fejeződik be. Úgy is mondhatjuk, hogy a mai terheink édesebbek, hiszen a növekedésből fakadnak. A gyerekeknél is úgy van, hogy minél nagyobbak, annál nagyobb gondot okozhatnak. Tíz évvel ezelőtt a takarékszövetkezetek tízes élcsapata 2-2,5 milliárd forintos mérlegfőösszeget mutathatott fel, 2004. december végén már 20 tagunk produkált 10 milliárdot, a szektor egészének átlaga pedig közelített a 6 milliárdhoz. Ez a fejlődés meglehetősen nagyívű. Néha magunk is rácsodálkozunk, mekkorát nőttünk. Ennek a növekedésnek óhatatlanul vannak szervezési, prudenciális és tőkekövetelményei. Amikor az integrációt kezdtük, 240-en voltunk, ma a tagok száma 153. Az uniós csatlakozás után, 2007-re a jelenlegi 100 millióról 250 millióra növelt sajáttőke-követelmény biztosan újabb fúziós folyamatot indít. Érdekképviseletként úgy gondolom, butaság az utolsó pillanatig várni, már tegnap körül kellett volna nézni a szomszédok között. Egzisztenciális okokból azonban sokan úgy gondolkodunk, hogy amíg lehet, küzdünk egyedül.
– Nyilvánvalóan mindenki szeretne úr maradni a saját szemétdombján...
– Ezt a kifejezést nem szeretem, mert ez azért egy szemétdombnál már több. A szektor mérlegfőösszege 900 milliárd, a vállalkozók 30 százaléka takarékszövetkezeti ügyfél, 600-700 ezer lakossági számlavezető ügyfelünk van.
– Melyek a szövetkezeti hitelintézetek sajátosságai? Durvábban úgy is kérdezhetném, hogy mennyire bank egy takarék, vagy mennyire valami egészen más.
– Éppen a prudenciális háttér teremtette meg a lehetőséget a bankszerű működésre, és ezzel ma nincs is probléma. A jelenleg érvényes szabályozás nemcsak az európai normáknak és szokásoknak felel meg teljes egészében, hanem itthon is ad esélyegyenlőséget. Érdemes talán visszatekinteni a nehezített indulásra: a szektor tíz évig az OTP fennhatósága alá tartozott, és 1976-ig a takarékszövetkezetek ki voltak tiltva a városokból. A fióknyitás lehetőségét a megyeszékhelyeken 1986-ban kaptuk meg, vállalkozói számlát pedig 1990 óta vezethetünk. Most tevékenységünkben is úgy lehetünk mind nagyobbak, ahogy tudjuk növelni a tőkénket. Saját tőkénk az utóbbi három évben éves átlagban 19 százalékkal hízott. Ez mind az adózás utáni eredményből visszaforgatott pénz. Minden második településen van Magyarországon takarékszövetkezeti kirendeltség, de azt sem szabad közben elfelejteni, hogy minden harmadik település lélekszáma 500 alatt van, az aktívak aránya pedig ezeken a helyeken 27 százalék. Nekünk ilyen alapon is szolgáltatnunk kell. A takarékszövetkezetek tehát ebben mindenképpen különböznek a kereskedelmi bankoktól. Ez a különbség nyilvánvalóan meg is marad. Bennünket nem – az általunk egyébként nem elítélt – profit utáni hajsza, hanem a tagság, az ősök és az alapítók örökségének ápolása jellemez.
– Abban a korban, amikor a hatékonyság növelése mindinkább alapkövetelménnyé válik, lehet ráfizetéses fiókokat üzemeltetni?
– Azt mondjuk, hogy ameddig a jövedelmezőségünk elbírja, nem vonulunk ki a kistelepülésekről. Az szomorú dolog, hogy a rendszerváltás 15 éve nem volt elegendő arra, hogy egy ilyen sajátos missziót adózási szempontból bármelyik kormányzat elismerjen. Az azonban világosan látszik, hogy az a takarékszövetkezet, amely a kilencvenes évek elején időben ébredt és bement a városokba, dinamikusan tudott fejlődni. A nagyobb városokban, a megyeszékhelyeken történelmi múlt és tagság nélkül is eredményesek tudtunk lenni.
– Mivel képesek versenyezni?
– Lemondunk a profit egy részéről. Sok ügyfél még a hangzatos reklámok mellett is ki tudja számolni, hogy hogyan jár jobban. Az is tény azonban, hogy azzal a dinamikával és eszközháttérrel, amit a kereskedelmi bankok bevetnek, mi csak nagyon nehezen tudunk lépést tartani. Úgy gondolom azonban, hogy ez nem tart örökké.
– Talán éppen elegendő ideig ahhoz, hogy a takarékszövetkezeteket visszaszorítsák. Nem gondolja, hogy nagy hiba volt a lakáshitelezés, de különösen a devizaalapú kölcsönök nyújtása terén ennyit késlekedniük?
– Objektív elemzéssel kimutatható, hogy a lakáshitelezési boom szinte csak a megyeszékhelyeket és a fővárost érintette. Az igazsághoz tartozik, hogy a devizahitelezésnél viszonylag hosszadalmas az engedélyezési procedúra. Hozzátenném: a falvakban nagyon ritka a devizaszámlák iránti igény, a bankkártyák sem igazán izgatják az itt élőket, az online kapcsolatok népszerűségéről pedig csak annyit: sokan azért szeretnek bejárni a fiókba, hogy beszélgessenek, másokkal találkozzanak. Mára azonban minden hiányosságot pótoltunk, a termékpalettánk egyértelműen teljes. És hogy ne csak a lakosságban gondolkodjunk: ezt az évet már 570 önkormányzati partnerrel kezdtük, miközben tíz éve még egyetlen ilyen ügyfelünk sem volt.
– A takarékok számára bizonyára kulcskérdés az agrárhitelezés, amellyel kapcsolatban ma szinte csak panaszt hallani.
– Az agrárhitelezés semmivel sem kockázatosabb, mint a kereskedelem vagy az ipar. Ez tény. Az a probléma, hogy nem volt, nincs és nem is látszik, hogy a nemzetnek megszületne egy kormányzati ciklusokon átívelő agrárstratégiája. A másik gond: a kis- és középvállalkozásokért nálunk – éppúgy, mint a világban – igyekeznek valamit tenni a kormányok. A rendszerváltáskor alakultak spontán a kkv-k fejlesztését szolgáló helyi vállalkozói központok, a pénzügyi szolgáltatói szerepet megpályáztatták. Ezeken a tendereken az ország felében takarékszövetkezetek nyertek. 1998-ban azután az éppen akkor állami tulajdonban levő Postabankhoz csoportosították az egész tevékenységet. Most egy hosszabb pangás után a kormány meghirdette a megújult mikrohitelprogramot – teljes egészében kihagyva a takarékszövetkezeti szektort. Nem akarom elhinni, hogy a mindenkori kormányzatot hidegen hagyja, hogy az agrárhitelezésben és a kkv-kapcsolatokban majdnem piacvezető szektornak nincs semmilyen megfogható kedvezménye, csak (például a bankadó révén) hátránya.
Magánszféra
Kiss Endre harmincéves koráig elsőosztályú atléta volt. Büszke arra, hogy Pécs – Baranya 80 éves atlétikai krónikájában az örök ranglistán 800 méteren a negyedik helyet foglalja el. Ennél talán csak arra büszkébb, hogy 1995-ben a megyei ipari kamara, 2003-ban pedig a Vállalkozók Országos Szövetsége is az év vállalkozója kitüntetéssel díjazta a Szigetvári Takarékszövetkezetnél végzett munkáját. Tájfutó edző, szakosztályvezető is volt. Azt vallja, hogy a világ legnagyobb és legszebb stadionja a természet. Kevesli, de évente 25-30 versenyen még ma is elindul. A síelésre, hosszú rábeszélés után, hat évvel ezelőtt szánta el magát, de mára ez is az egyik kedves elfoglaltságává vált. Két gyermeke van, akik – mint elmondta – mindketten nevezetesek a maguk pályáján. A nagyobbik ismert színész, most áll élete titkos álmának megvalósítása, egy önálló film bemutatása előtt. A Pesti Harlemet, amelynek ma már a stúdiómunkálatai folynak, Endre fia készítette a barátjával. Tőle van egy unokája is: Bodza, akit az „a” végződés ellenére sokan fiúnak gondolnak. Nagylánya az apai mintát követve erősen kötődött a sporthoz, válogatott atléta, hétpróbázó volt. Pályafutásának egy sérülés vetett véget, ami viszont alkalmat adott botladozó tanulmányai befejezésére. Most saját cukrászdáját vezeti.
