Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ilyenkor, a síszezon főidényének elején sokan tervezgetik, hogy a kiváló pályáiról és hangulatos vendégfogadóiról híres osztrák pályákon hódolnak az aktív pihenésnek. A szórakozás garantált, ám ami a pénzügyeket illeti, nem árt felkészülni. Míg ugyanis Franciaországban vagy Angliában természetes, hogy a legkisebb elárusítóhelyen is tudunk az otthonról hozott bankkártyánkkal fizetni, addig Ausztriában (és Németország déli részén) ez bizony csak a kiváltságos „bennszülötteknek” adatik meg. A kereskedői terminálok döntő része csak a „hazai” bankkártyákat hajlandó elfogadni, hiába virít ott rajtuk a nemzetközi logó is. Így van ez a legkisebb fűszerüzletben, de az országos élelmiszer-hálózatot magáénak tudó (s magyarországi érdekeltségekkel is rendelkező) SPAR és Billa, valamint Media Markt üzlethálózatban is. Hiába próbálunk tehát az állítólag presztízst jelentő dombornyomott Visa vagy MasterCard kártyánkkal fizetni – teljes elutasításban van részünk.
Persze, van ahol elfogadják a „külföldi” kártyát is: az éttermekben, a benzinkutaknál vagy éppen a síbérletet árusító kasszáknál. Gondok azért itt is akadnak. Az osztrákok a jelek szerint szeretnek spórolni a távközlési költségeken: a legtöbb egységnél nem on-line, hanem off-line fizetés van – ekkor a terminál nem lép kapcsolatba a kártyaközponttal, s nem kér engedélyt a fizetésre. Ennek elvben örülhetünk, hiszen a plasztik lehúzása után egyből „érkezik” a nyugta, s nem kell várakoznunk a fizetésre. A gondot csak az jelenti, hogy innentől – hiába van sms-kontrollunk – papírra és a ceruzára kell hagyatkoznunk, ha ki akarjuk számolni, meddig is költekezhetünk még, mivel az ilyen tranzakciókat sokszor 4-5 napos késéssel számolják el. Az már csak hab a tortán, hogy egyes bankok az ilyen off-line tranzakcióról már nem küldenek sms-értesítést az ügyfélnek akkor sem, amikor az elszámolás megtörténik. Márpedig egy-egy kerettúllépés sokszor több ezer forintos pótdíjjal és kamatköltséggel jár.
A kártyás fizetés nehézségeivel szembesülő magyar persze feltalálja magát. Sebaj, akkor veszünk ki pénzt – s már indul is a szinte minden faluban több lehetőséget kínáló bankfiókok valamelyikének ATM-berendezéséhez, itt érheti az újabb meglepetés. Ha ugyanis a terminál a fiók előterében van és nem munkaidőben járulnánk hozzá, korántsem bizonyos, hogy hozzáférünk az automatához. A Magyarországon megszokott mozdulatra – kártyánk lehúzására a beengedő retesz előtt – ugyanis hibajelzés a válasz, s nem a bejárati ajtó feltárulása. A mágnescsík-leolvasó mint idegenre viszolyogva néz a magyar kártyára, használóját még a bankfiók előterébe sem szeretné beengedni. Hogy a példa általános, azt igazolja, hogy legutóbb (több kártyával próbálkozva) így jártunk az osztrák Erste-hálózatához tartozó egyik Sparkassénál és egy Raiffeisen fióknál is.
Persze, vannak az előtéren kívüli ATM-ek is, ám itt is érnek furcsaságok. Egy Raiffeisen automata oly mértékben bizonytalanná vált dombornyomott MasterCard-kártyánk befogadása után, hogy „közölte”: maximum 100 euró erejéig hajlandó vállalni a pénzkivétel kockázatát. Az elhamarkodott fizető ilyenkor persze úgy gondolhatja, nem baj, akkor lehúzom háromszor-négyszer és meglesz a szükséges összeg – ám nem árt számolni. Egy-egy külföldi pénzfelvét ugyanis általában 1% +4 dollár vagy 1%+4 euró költséggel jár, ami azt jelenti, hogy a 300 eurónkat egyszeri pénzfelvételkor 1750 forintért tudjuk beszerezni, ám az automata háromszori megtámadásakor ez az összeg már 3750 forintot kóstálna. Nincs más hátra, keresni kell egy szívélyesebb automatát. (A tapasztalatok alapján a Volksbankot ajánljuk.) Az igazsághoz tartozik, hogy a nagyobb sícentrumokban már magyar nyelven is kommunikálni tudó ATM-mel is találkoztunk.
