Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
- Ön mi akart lenni gyerekként? Vasutas, katona vagy vadakat terelő juhász?
- Amikor gyerekként terveztem a pályámat, három dolgot biztosan nem akartam: Budapesten vezetőként irodai munkát végezni.
- E háromból ugyanakkor minden összejött...
- Pedig nekem a legjobb igazából az lett volna, ha egy faluban lakom. Imádom az állatokat, a mezőgazdaságot. Ha lehetett volna egy gazdaságom, mintagazdaság lett volna. A rendszerváltáskor azonban míg mások tudtak élni azzal a lehetőséggel, hogy jelentős földtulajdonra tehetnek szert, nálunk a családban mindhárom gyerek tanult, szüleim pedig mindketten pedagógusok.
Tápióbicskén laktunk. Elég volt nekem a falu, ott kicsiben részt venni mondjuk a szőlőben édesapámmal a munkában, kapálni a szőlőt - megszerettette velem szinte észrevétlenül a fizikai munkát. Annyira idilli volt a gyermekkorom abban a falusi környezetben, hogy nyaranta még táborba sem akartam menni. Aztán elkezdtem nyulászkodni. Emlékszem, amikor vittem az állatokat leadni, az enyémek gyönyörűek, tiszták voltak, nem úgy, mint a másoké, mert én szeretetből foglalkoztam velük.
- Mostani posztján - ha más perspektívából is - valamennyire azért kiélheti a gazdálkodással kapcsolatos ambícióit. De miért nem nyulazott tovább boldog gazdaként?
- A nyulakból vettem egy Simsont, ami akkoriban mindenkinek a vágya volt. Egyetem után - a rendszerváltás utáni nagy átalakulások időszakában - elkezdhettem volna egy saját Trabanttal vetőmagot értékesíteni az országban. Mivel azonban Gödöllőn angol szakfordítói szakon végeztem, a diplomával a zsebemben elgondolkodtam azon, miért is tanultam. Úgy gondoltam, talán jobban kéne a nyelvtudásomat használni; így kerültem az Agrograinhez, majd három hónap után a Földművelésügyi Minisztérium következett.
- Ilyen hamar megunta a versenyszférát?
- Az Agrograin a próbaidőn belül megvált tőlem. A céghez a nagy búzatermés utáni munkacsúcs idején kerültem, aztán amikor betiltották a kukoricaexportot, kézenfekvő volt, hogy a próbaidős megy. Meg talán azt is érezték: nem vagyok kimondottan kereskedő típus...
- Előbb éppen az uniós gabonaszabályozásból lett profi, most meg az uniós kifizetőügynökség egyik frontembere. Hogy került a minisztériumba?
- A PHARE-irodából egy volt évfolyamtársam szólt néhány embernek, hogy toborozzák oda az EU-csatlakozást szakmai oldalról előkészítő szakértőket. A rendszerváltás után ugyanis egészen kiürült a Kossuth téri ház, fiatalok szinte nem is maradtak. Még mindig emlékszem rá, hogy a minisztériumban, az Agrárrendtartási Hivatalban az első napokon annyira meg voltam szeppenve, hogy még az ajtót sem mertem becsukni. Volt bennem pályakezdőként egy óriási tisztelet az ott dolgozók iránt. Úgy éreztem, én a kis senki bekerültem a minisztériumba, ahol a világ legjobb szakemberei dolgoznak.
- Aztán csak belejött...
- Amikor én odakerültem, száz jelentkező közül tíz-tizenkét embert vettek fel nyílt pályázattal, osztályvezetői fizetéssel és mindenkit ráállítottak egy-egy ágazatra. Akkor nem tudott senki semmit az EU-ról, én az uniós gabonaszabályozás felderítésének lettem a felelőse. Két éven keresztül csak ezzel foglalkoztam, kiutazhattam három-négy tagországba, ahol a végrehajtást is tanulmányozhattam. Nagy lehetőség volt elsőként foglalkozni az EU gabonaszabályozásával, első magyarként részt venni az uniós screeningen, amikor felmérik a magyarországi helyzetet, elsőként részt venni az uniós csatlakozási tárgyalásokon, aktívan munkálkodni a tárgyalási pozíció kialakításában. Ezt a sors megadta nekem.
- A minisztériumban három évig dolgozott, utána mai munkahelye, az uniós kifizetőügynökség elődjéhez, az Agrárintervenciós Központba került. Ott mi volt a feladata?
- Az integrációs igazgatóságra kerültem osztályvezetőnek. Onnét volt egy kis visszatérés a minisztériumba, az Agrárrendtartási Hivatalba, ahonnan már egyenes út vezetett Brüsszelbe, az Európai Bizottság Mezőgazdasági Főigazgatóságára.
- Milyen volt a birodalmi főváros?
- Ott összehasonlíthatatlanul más az élet és a mentalitás. Szerintem ha valaki karriert kezd, tele van ambícióval és ha kikerül Brüsszelbe egy viszonylag jó helyre, ez az ambíció tovább nő. Az anyagiak miatt meg lehet alapozni egy életet, különösen ha valaki egy EU-intézmény alkalmazottjaként dolgozik. Így nem az történik, ami Magyarországon gyakran, hogy bekerülve egy munkahelyre, könnyen kiábrándul a pályakezdő. Pár év alatt ugyanis rájön arra, hogy ez nem az a világ, amivel az egyetemen számolt. A munka mellett tudtam foglalkozni a családommal is.
- Érdemes volt hazajönni?
- Nekem az a túl kényelmes, eurokrata tempó igazából még lassú is volt. Nem töltöttem ki a vállalt négy évet. Margittai Miklós, az MVH elnöke három és fél év után hívott haza erre a pozícióra.
- Mire büszke a leginkább?
- Arra, hogy soha sehová, így ide sem baráti vagy politikai alapon kerültem. Szüleim sem voltak soha párttagok, egyszerű, becsületes vidéki emberek. Tápióbicskén mindenki ismer mindenkit, ez ad egyfajta erkölcsi tartást. Különösen érezhető ez, ha az ember pedagóguscsaládban nő fel, a szülei köztiszteletben álló emberek. Ehhez a mércéhez tartottam magam és tartom magam ezután is.
