Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
- A gyorsulás legfontosabb eleme lett volna, ha az uniós projekteket övező bürokrácia lerövidül, ám ez nem történt meg. Időközben az önkormányzatok pénzügyi helyzete még rosszabb lett, a projektekhez szükséges önrészt nem tudják finanszírozni. Emellett vagy a megfelelő előkészítés hiánya vagy a túltervezés hátráltatja a projektek indítását. Gyakran a beérkezett ajánlatok meghaladják a támogatások összegét, az újratervezés több hónapos késést jelent. Összességében nem érzékeljük, hogy a gyorsítás érdekében valódi lépés történt volna, ami azért rendkívül nagy probléma, mert magánmegrendelő nincs a piacon, pedig ez kör a normális időszakban - 2005 volt az utolsó ilyen év - a megrendelések 40-50 százalékát biztosította. Eddig az állami beruházások álltak le, most már a magánfejlesztések egy részének is ez a sorsa, a mi saját megbízásunk, a Buddha Bar hotel is áll finanszírozási nehézségek miatt.
A júniusi KSH-adatokból még úgy tűnt - bár ez már a júliusi felmérés alapján megcáfolódott -, mintha lassú emelkedés kezdődött volna.
- Az egyetlen kitörési lehetőség az uniós projektek felgyorsítása lett volna, de ebben semmi érdemi előrelépés nem történt, kivéve az út- és vasútépítésben, ami viszont torzítja a számokat. Az építőiparban a magasépítésben dolgoznak a legtöbben, ott folyamatos a visszaesés. A 2009. júliusi statisztikában már nemcsak a volumencsökkenés aggasztó, hanem a tavalyi rendkívül rossz bázishoz képest is csökkenő szerződésállomány. Szörnyű állapotban van a lakáspiac, amin az új támogatási rendszer nem javít. Ugyanez a helyzet a korábban nagy lendülettel beindult logisztikai központok építésénél, van olyan hiparmerketlánc, amely a tervezett központjainak a felét sem építi meg. A korábban külföldön dolgozó cégek is visszatértek a stagnálás, visszaesés miatt.
Ingatlanfejlesztők szerint éppen ezért szerencsés, aki ilyen piacon kezd egy projektbe, mert biztosan számíthat rá, hogy a megbízások hiánya miatt olcsó lesz a kivitelezés.
- Egy felelős építtetőnek tudnia kell, hogy ha irreális áron viszik el a megbízást, akkor a projekt vagy nem fog elkészülni, vagy belekalkulálja, hogy valakit nem fognak kifizetni. Itt a vállalkozók felelőssége is felmerül, mert amikor lehetetlen feltételek mellett vállalkoznak, akkor nincs igazán erkölcsi, jogi alapjuk a panaszkodásra.
Piaci pletykák szerint egyes lakásépítők eleve úgy kalkulálnak, hogy lesz, akit nem fognak kifizetni.
- Így van, de akad más eszköz is a kivitelezők ellehetetlenítésére. Eszméletlen visszaélésre ad lehetőséget a feltétel, indoklás nélkül lehívható bankgarancia. Nem egy kivitelezőt tettek tönkre, aki felépített egy lakóparkot, majd a megbízó több száz millió forintot lehívott a számlájáról bankgarancia címén. Ez ellen egyedül azzal lehet védekezni, ha valaki nem megy bele ilyen szerződéses feltételekbe, mert egyébként a pereskedés nem sok eredménnyel kecsegtet. Mire három év múlva a kivitelező megnyeri a pert, már nem jut a pénzéhez, a projektcég üres, a lakásokat pedig eladták. A nemfizetés lehetőségével folyamatosan mindenki visszaél.
A módosított építési törvény és a fedezetkezelő éppen ezt a célt szolgálná.
- Csakhogy éppen az alapproblémát, vagyis az irreális árak kérdését nem kezeli, és sok mást sem. Noha nagyon sok egyeztetésen ment keresztül, a végeredmény mégis inkább a problémák elmélyítésére szolgálhat.
Mire gondol?
- Gyakorlatilag a napi realitásokkal nem számoló, következmények nélküli jogszabályokat zúdítottak a szakmára. Az október elsejétől életbe lépett törvény szerint vállalkozói kivitelező tevékenységet csak akkor folytathat valaki, ha megfelelő fedezettel rendelkezik, azaz a saját költségén képes finanszírozni a munka legalább az első részteljesítésig felmerülő saját költségeit és az igénybe vett alvállalkozói díjat. Az elv támadhatatlan lenne, azonban nem számol a magyar realitásokkal, az építőipai vállalkozások felének ezek alapján le kellene húznia a rolót, s az űrt valószínűleg szívesen betöltenék a szintén megbízáshiányban szenvedő multik. De nem világos az a paragrafus sem - mert nem definiálja pontosan az alvállalkozó fogalmát -, mely szerint az építtetővel szerződésben álló vállalkozó végszámlája kiegyenlítését csak akkor várhatja, ha a munkában részt vevő alvállalkozók követeléseinek kiegyenlítését hiánytalanul igazolja. Ez ugyanis azt is jelentheti, hogy a fővállalkozónak a teljes al- és szub-alvállalkozói láncot kellene fizetésileg felügyelni, amire nincs ráhatása és a szükséges jogi eszközökkel sem rendelkezik egy visszaélésre alkalmas helyzetben.
És a fedezetkezelő?
- Vannak pozitív rendelkezések is, de csak ott, ahol az alkalmazása kötelező. Azonban számos helyzetet nem tisztáz. Mi történik, ha az APEH nullás igazolás hiányában elviszi a pénzt a rendszerből? Mi van, ha valamelyik cég felszámolási vagy csődhelyzetbe kerül? Az ÉVOSZ kezdettől támogatta az intézmény fokozatos bevezetését, de csak addig a szintig, amíg a fővállalkozónak közvetlen ráhatása van a dolgokra, azaz a vele szerződéses kapcsolatban lévő alvállalkozókkal bezárólag. Néhány próbaprojekt után, a tapasztalatok birtokában finomítani és mélyíteni is lehetett volna a rendszert, amelynek a működése most erősen kérdéses. Az alapkérdés az irreális ár, ezt kellene elsőként helyre tenni.
Ha már itt tartunk, mire elég az 1900 forintos minimális rezsióradíj?
- Semmire. Ugyanakkor amikor ezt erőltettük, abból indultunk ki, hogy komoly lépés a tisztulás felé, ha a minimális bérre a kötelező járulékokat ráteszik. Az ágazati kollektív szerződésben három kategóriában rögzítjük a minimális rezsióradíjat. Ez ott kötelező, csakhogy az Országos Munkavédelmi Felügyelőség nem kéri számon, nem ellenőrzi, innentől kezdve komolytalan az egész. A szakma itt is lépett előre, hogy tisztítsa önmagát, de ellenőrzés és szankció nélkül értelmetlen. Én úgy látom és szakmában az az általános vélemény, hogy a legnagyobb probléma az irreálisan alacsony ár és a bírói gyakorlat, az igazságszolgáltatás lassúsága. Az évekig húzódó pereket a vállalkozók nem bírják ki, mert vagy tönkremennek vagy egy már kiürített cégből nem kapják meg a járandóságukat. Ebben az égvilágon nem történt semmi, a kormányzat csak a vállalkozók közé dobja a gyeplőt a törvénymódosítással és a fedezetkezelővel.
Lehet, hogy a VÉSZ és az általuk szervezett akciók jelentik az egyetlen megoldást?
- Noha érzelmi alapon megértem, de nem ez a jó út. Olyan törvényi szabályozás kell, ami a gazdasági pereket nagyon egyértelműen, gyorsan és rövid időn belül döntésre viszi, ez a csirkefogókat elriasztaná. Az állam és az önkormányzatok felelőssége rendkívül nagy, ők mutatnak példát a magánvállalkozások felé.
A fedezetkezelőtől azt várják, hogy az irreálisnak minősített struktúra, a több mint kilencvenezer építőipari vállalkozás száma csökken.
- Attól, hogy az üres zsebű vállalkozások tömörülnek, még ugyanolyan üres lesz a zsebük. Ez egy nonszensz. Akkor változhatna meg a struktúra, ha reális áron történne a vállalás, és az értékelésnél szempont lenne, hogy az illető cég hogyan fizet adót, milyen bért fizet, de a pozitív diszkrimináció bevezetésére nincs fogadókészség.
A gyorsítások következtében hogyan alakul az engedélyezések sorsa?
- Ma már ott tartunk, hogy még a szakmában jártas dolgozók sem tudják, hogy éppen mi érvényes, mert olyan kusza, áttekinthetetlen, egymásnak ellentmondó rendelethalmaz született. Ugyan vannak egyszerűsítések, de az építéshatósági engedélyezés három szintje - országos, fővárosi kerületi - nincs egymással harmóniában. Ettől se gyorsabb, se olajozottabb nem lett a rendszer.
A regisztrációs rendszer mennyiben segít a szakmán?
- Nyilván egy korrekt, jól informáló regisztráció segít, de csak akkor, ha olyan adatbázissal bír, ami az adott vállalkozás korrekt megítéléséhez kell. A tagszövetségek szerint is az a cél, hogy ne vállalkozhasson akárki. De a jelenlegi változások megint csak nem pozitívan befolyásolják a szakmát, eddig hárommilliós vállalkozást lehetett létrehozni, most már félmillió is elég, egyszerű bejelentéssel elindítható a vállalkozás. Ezek látszólag egyszerűsítések, de igazából a kuszaságot növelik.
Mi lehet a kivezető út?
- A mindenkori kormányzat felelőssége rendkívül nagy. Ha valaki összehasonlítja a mai építkezések munkavédelmi, szociális helyzetét a húsz évvel ezelőttivel, akkor azt látja, hogy eszméletlen romlás és visszaesés történt, mert a korrekt feltételekre nincs pénz. Az árakban ezek nem térülnek meg. Ez az egész fölvet egy másik problémát, az ágazatban a szakmunkásképzés tragikus mélypontra csökkent - ilyen árak mellett csak ebben struktúrában lehet dolgozni, úgy, hogy szürkén vagy feketén foglalkoztatott alvállalkozók tömegével valósul meg a projekt. A normális az lenne, ha a cégek megfelelő szakemberállománnyal rendelkeznének, csakhogy a piac nem fogadja el a korrekt árakat. Ha elvárom valakitől, hogy tisztességesen adózzon, akkor olyan áron kell szerződnöm, hogy abba az beleférjen. Ha nem így teszek, ha ez nem változik, marad minden a régiben.
