Március elsején kezdi a tavaszi szezont a Nagyházi Galéria, mégpedig egy német nyelvterületen régóta közkedveltnek számító aukciófajtával, a variaárveréssel. A ház már tavaly ősszel is rendezett ilyet, szép sikerrel: akkor kizárólag képek szerepeltek a kínálatban, többségében kimondottan lakásdekorációs célzattal (Napi, 2007. október 8.). Az aukció összesített kikiáltási ára alacsony volt és az összbevétel sem lett magas, de születtek meghökkentő licitlépcsők, például amikor 30 ezer forintos kikiáltásról 300 ezerre ment fel a leütési ár. Nagyháziéknál az ilyesmi szokatlan, náluk a normális árhatárok a tipikusak, ellenkező esetben szinte önkritikát gyakorolnak, hogy vajon előzőleg jól kalkulálták-e az árakat.
A tavaszi kínálatban a képek mellett bútorokat és szőnyegeket is licitálnak, mindhárom kategóriában azonos alapelv szerint: nem a befektetőkre számítanak, amikor a nem nagy értékű, kimondottan használati vagy dekoratív célú tételeket megfizethető árakon indítják. A mintegy 320 festmény esetében ez 5 ezertől 60 ezer forintig terjedő ársávot jelent, de lesznek akár félszáz lapból álló grafikai konvolutok (csomagok) is egyetlen tételben, alig 12 ezerért. (Igaz, ez utóbbiak között akadnak teljesen azonos sorozatok is, de mondjuk egy vidéki műkereskedőnek még így is megéri, ha egyenként keretezi és folyamatosan hozza forgalomba a szóban forgó műveket.)
A másfél száznyi antik bútort 5 ezertől 250 ezerig árazták be - olykor maga a faanyag vagy a metszett üvegbetét többet ér, mint a kezdő ár, máskor kis restaurálási ráfordítással lehet értékes darabot varázsolni a tárgyból. Néha kimondottan szép és jó a bútor, csak épp nem divatos, esetleg túl nagy helyet foglal el, de nagyobb lakásban jól beválhat. A harminc-negyven szőnyeg között akad kisebb és nagyobb, XIX. század végi és XX. század eleji; jobbára kézi csomózásúak és bár nem múzeumi ritkaságok, de kiváló használati értékű példányok.
Wagner István