Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Így vagyok életem első - egyelőre egyetlen, de talán nem utolsó - ejtőernyős tandemugrásával is. Nem igazán tudom, milyen is volt, illetve tudom, de ez az én élményem, aztán mi a biztosíték, hogy más is így érezne. Még arra sem tudok válaszolni, hogy féltem-e. Mert félni - a szó rossz értelmében - nem féltem, viszont folyamatosan vigyorogtam, öltözködés, felszállás, készülődés, kiugrás, zuhanás, siklás és a földreérkezés alatt. Persze, ez olyan villamossínek közé szorult fémes mosoly volt, de ez mindegy is.
Tehát félni nem féltem, viszont kezem-lábam remegett az izgalomtól, de köszönhetően a tandempilótának egy percig sem gondoltam arra, hogy ennek valami rossz is lehet a vége. Szóval az adatok: ugrás 4300 méterről, ernyőnyitás 1500 méteren, közte pedig zuhansz, a zuhanás élménye nélkül. A kiugrás olyan, mint amikor hidegvízbe ugrasz, levegő egy kicsit bennakad, aztán repülsz, legalábbis azt hiszed. Ahogy vigyorogsz, rögtön a fogzománcvédő fogkrémekre gondolsz, mert egy kicsit hideg van. Aztán kisebb rándulás és már csak lebegsz, a levegő melegszik, és lassan értelme kezd lenni az alattad lévő barnás-zöldes földnek. Aztán egyre közelebb jön az a bozót, ahova nagyon nem kéne érkezni, szólnak, hogy emeld fel nyújtva mindkét lábad - ez baromi nehéz - aztán szépen földet érsz, rád esik az ernyő és még mindig vigyorogsz. Közben a többi ugró szentségel, mert rossz helyen értünk földet. És mindez úgy tíz perc alatt, de azért megnyugtatásul többnek érződik.
Hát ennyi, aki meg a lényegre kíváncsi, az próbálja ki.
