Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Amikor az olyan szolgáltatóknál, mint a WildCard elektronikuskártya-gyártó, a Yahoo! internetportál vagy a brit Conchango it-tanácsadó dulakodásról (scrum) beszélnek, akkor ezen nem a rögbiből ismert, hagyományos tolongást értik, amelyben szekrény formájú férfifelsőtestek feszülnek egymásnak, hanem a szoftverfejlesztés és –bevezetés egy sajátos módszerét. Ennek lényege röviden az, hogy a programkészítők és a megrendelő cég emberei egy csapatban dolgoznak együtt az új szoftvereken, egyidejűleg írva, tesztelve és kis lépésenként bevezetve az újdonságot a felhasználó it-rendszerébe (lásd még erről keretes írásainkat) – derül ki a Financial Times cikkéből.
A hagyományos módon folyó szoftverfejlesztések eredményei hosszabb idő múltán foglalhatják el jól megérdemelt helyüket a megrendelő hálózatán. Mire egy ilyen projekt sok hónap után befejeződik, a felhasználók igényei, illetve a tevékenységének üzleti körülményei részben módosulnak – indokolja az új módszer megalkotását Ken Schwaber amerikai szoftverfejlesztő, aki Jeff Sutherland kollégájával együtt a kilencvenes években feltalálta a scrumot. Emellett a normál munkafolyamat részvevői frusztrálttá válnak, utálják, hogy napról napra szótlanul kell ülniük kuckóikban, egymás után skribálva gépeiken a programsorokat. A szoftverdulakodás, állítja kitalálója, egészen más tészta: „A fejlesztők kimennek a terepre, és fehér asztal mellett összeülnek a megrendelő szakértőivel. A problémákat és a feladatokat megbeszélik egymással, ennek megfelelően a scrumcsoport munkájának jellemzője a hangos társalgás.” A megrendelők szeretik, teszi hozzá, mert „egy hónapon belül meghozza az első eredményeket, már ekkor bevezethetők a legfontosabb újítások”.
A szoftverdulakodás az utóbbi években jött igazán divatba. Mint Schwaber elmondja: „a dulakodás hívei a vezérigazgatókat kezdték megkeresni módszerüket ajánlva, mivel az informatikai főnökök a szakmai közösség részei, tehát nem őket kell meggyőzni arról, hogy a cégeknek érdemes embereket delegálni a szoftveresek-felhasználók alkotta közös csapatokba”. A fogadók oldaláról az nyitott utat az újdonság előtt, hogy a vállalatok sok tekintetben besokalltak a hagyományos bevezetések hiányosságaitól – így nyilatkoztak például a WildCard illetékesei –, illetve egyesek közülük nyíltak minden új dolog kipróbálására – ez motiválta a Yahoo! vezetőit a szoftverdulakodás bevezetésére. A hagyományos fejlesztéseket nevezhetjük „vízesés” megoldásoknak is, ezekben a fejlesztők egyidejűleg különböző állapotban lévő projekteken dolgoznak, nagyjából átlagosan 12 hónaponként lezárva egy-egy munkafázist, és továbbadva annak eredményét a következő szinten dolgozó társaiknak. Ha valamelyik folyamatban lévő munkában gubanc támad, az több másik projektet is hátráltathat, ami a dulakodásos módszer esetén nem fordulhat elő, mert ebben kis lépésekkel vezetik be a programokat az it-rendszerekbe, és a fejlesztéseket hozzájuk rendelt csapatok végzik.
Schwaber elmondása szerint kétezer jelentkezőt tanítottak be úgynevezett scrummesternek, de arról nincs tudomása, hogy ezek milyen sikerrel adják el új tudásukat. A cél az, hogy amint valaki megtanulja a módszert, másnap már keressen is munkát hozzá, hiszen nem az iskolának tanul az ember. A feltaláló mindenesetre sok időt tölt azzal, hogy vállalatoknak segítsen scrumprojektek indításában. Erre szükségük is lehet, hiszen Schwaberék tapasztalata szerint a szoftverdulakodást megpróbáló cégeknek csak egyharmada fejezi is be, amit elkezdett, és ezek nagy része is technológiai cég, amely csődbe megy, ha nem tartja naprakészen it-rendszereit. A scrum elfogadása elé akadályt állít, hogy a bevezető vállalatnak át kell állnia megszokott módszereiről valami új alkalmazására, amit le kell nyomni az érintettek torkán, és ami pénzbe is kerül: közvetve a régibe fektetett összegek részbeni elvesztése, közvetlenül pedig az új munkacsoportok felállítása miatt.
