Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 2003 decemberében megrendezett prágai konferencia fontos mérföldköve volt az eEurope+2003 Adatgyűjtési, Monitoring és Becslési Projektnek, amelyet a PHARE és az Európai Bizottság kezdeményezésére indítottak. A projekt meghatározó része az eEurope+2003 Akcióterv végrehajtásának is, amelyet a csatlakozó országok az Európai Unió segítségével készítettek még 2001 folyamán, és a csatlakozást megelőzően az információs politikák összehangolását tűzte ki célul. Az eEurope+2003 hivatalos zárása Budapesten lesz 2004. február 26–27-én, egy miniszteri szintű nemzetközi konferencián.
Az EU előadói szerint a csatlakozó országok számára a legnagyobb kihívást a törvényi keretek megteremtése, a többplatformú hozzáférési lehetőségek kialakítása, a magas PC- és internetárak letörése, illetve az információs jártasság növelése jelenti. A beszámolók szerint az eEurope programok hatására az elmúlt évek során 43 százalékra nőtt az internetpenetráció az EU háztartásaiban (azaz megduplázódott), az iskolák és a vállalatok 90 százaléka kapcsolódik a világhálóra, a világ legjobb kutatói hálózata működik az EU-ban, az árak jelentős mértékben csökkentek, és végül a törvényi, szabályozási háttér adott – írja beszámolójában Pintér.
Jelenleg a „szolgáltatást vagy infrastruktúrát előbb?” tyúk–tojás jellegű problémájának a lehetséges megoldását keresik az unió illetékesei, amikor egyszerre koncentrálnak a biztonságos szélessávú hálózatra és az újfajta kormányzati, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokra. A konferencia résztvevői számára azonban az volt a legfontosabb üzenet, hogy a politikák kiválasztása közben elsősorban a monitorozás és a mérés eszközével élnek a döntéshozók. Több EU-s előadó szerint alapvetően hibás az a szemlélet, amely az információs társadalmi statisztikákat rangsorokként fogja fel, amelyek csak élenjáró és lemaradó országokat, jó vagy rossz mintákat mutatnak.
A konferencián több csatlakozó ország is bemutatta, hogy hol tart az információs társadalom kialakításában.
Lengyelország 2001-ben fogadta el az ePolska (ePoland) stratégiát, amely 2006-ig lesz érvényben. A program harmadik évében elmondható, hogy igen lassan indulnak be a változások; jelenleg hétmillió internetfelhasználó van az országban (a 15 év fölötti lakosok 32 százaléka). A távközlési piac, hasonlóan a magyarhoz, erősen koncentrált, a Polish Telecom a legnagyobb szereplő. Nem derült ki, hogy a csatlakozást követően mennyiben módosul a lengyel stratégia, és hogy éves szinten mekkora költségvetéssel rendelkezik a terv.
Ha az információs felkészültséget mérjük Romániában, akkor a kép az előadó szerint tulajdonképpen nem annyira rossz: az emberek 21 százaléka saját bevallása szerint tisztában van azzal, hogy hogyan kell(ene) használni egy PC-t. A valódi használók több mint fele internetezik, közel fele e-mailezik – az azonban nem derült ki, hogy vajon a lakosság hány százaléka használ ténylegesen PC-t, vagy internetezik. Románia erősségei a komoly politikai elköteleződés, a humántőke, a PC-, mobil- és kábeltévé-penetráció, a nagyobb egyetemek internetes kapcsolata és a városi vállalatok internet-hozzáférése – állította a román előadó. A telefonpenetráció 46 százalékos, a mobiltelefon elterjedtsége 41,5 százalék, az interneté és a kábeltévéé pedig 12,5 százalék. Mindeközben hihetetlenül széles a város és vidék közötti szakadék. A fejlett fővárost, valamint a nyugati országrészt leszámítva nagy az elmaradottság.
A szlovák információs társadalom fejlődésére több stratégia volt hatással az elmúlt években, a legfrissebb már az unió eEurope+2003 akcióterve mentén készült el, 2001-ben. Az uniós és csatlakozó országokra kiterjedő SIBIS projekt (Statistical Indicators Benchmarking the Information Society) adatait is felhasználva a szlovák előadó kifejtette, hogy a legtöbb mért mutató esetében (példaként az oktatást, az elektronikus gazdaságot, a távmunkát, az elektronikus kormányzatot és az IKT-infrastruktúrát említette) a szlovák fejlettség meghaladja a csatlakozó és csatlakozásra váró országok átlagát, sőt az unió sereghajtóinál (mint például Görögország) is rendre jobb teljesítményt mutat. Ennek ellenére továbbra is probléma a drága internet-hozzáférés, a szakképzett tanárok hiánya, az idegen nyelv alacsony ismerete és az újonnan hozott törvények gyakorlatba való átültetésének nehézkessége (pl. elektronikus aláírás). Mindezek tehát sokban rokonítják a szlovák helyzetet a magyarhoz, miközben a szlovák mutatók ezen a téren jobbak, mint a magyarországiak.
A szlovén előadó elsősorban az országában tapasztalható digitális szakadék természetét mutatta be. A témaválasztás különösen annak fényében meglepő, hogy a csatlakozó országok között ezen a téren a legfejlettebb államról van szó, ahol igen magas az internetpenetráció (45 százalékos) és így az elsődleges – a használók és nem-használók között húzódó – digitális szakadék sem tekinthető igazán szélesnek. Az elhangzottakból érzékelni lehetett, hogy az előadó alapvetően más szemlélettel közelít a témához, amelyet nem annyira a technológiai, gazdasági vagy kormányzati oldalról, hanem az információs társadalom társadalmi kérdéseit boncolgatva elemzett. Szlovéniában az iskolai végzettség mentén alakult ki a legmélyebb szakadék a netezők és a nem netezők között. Ennél kisebbek, de jelentősek az életkori különbségek és az EU-tagállamokéval megegyező a digitális szakadék a jövedelmeket tekintve. A probléma megoldására átfogó nyilvános internet-hozzáférési programot indított a szlovén kormány. Ennek keretében 278, úgynevezett e-pontot hoztak létre, amelyek mindenki számára nyitottak. Ezek a pontok meglehetősen sikeresek, így például 2003 első öt hónapjában hetvenezer látogatójuk volt egyedül az iskolai nyilvános pontoknak. A program azonban nem ért véget, folyamatos a pontok modernizálása és új, úgynevezett multimédia-centereket is felállítanak.
A csatlakozó országok tapasztalataiban közös, hogy mindenhol keresik a megfelelő politikai megoldást az önállósuló informatikai terület kezelésére. Ennek részeként például Szlovéniában Információs Társadalmi Minisztériumot hoztak létre, amely már a nevében is jelzi, hogy számukra nem az informatikai, nem a technológiai kérdések állnak a munka homlokterében. Ugyanakkor kiderült, hogy az információs kihívás horizontális természetéből (tudniillik, hogy keresztbe metszi a hagyományos minisztériumi struktúrát) fakadó politikai konfliktusok – ki a terület „igazi” gazdája, ki rendelkezik a költségvetési források felett – mindenhol napirenden vannak.
