Elfogadása után hat évvel a lisszaboni stratégia annak idején jogosan ambiciózusnak nevezett céljai egyre messzebb kerülnek Európától. Végre elérkezett a pillanat, amikor ideje az unió és polgárai közötti párbeszéd megkezdésének és az Európa jövőjébe vetett hit megerősítésének – áll a Budapesten megrendezett A lisszaboni stratégia: a tagállamok lehetőségei és feladatai című konferencia zárónyilatkozatában. Még tavaly márciusban kapott az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) felkérést arra, hogy készítsen jelentést a stratégia végrehajtásáról, a szociális partnerek és a szervezett civil társadalom ebben játszott szerepéről. Az elmúlt hónapokban elkészült az összefoglaló, amelyet az Európai Tanács elé terjesztenek.
A szélesebb közönség most ismerkedhetett meg a jelentés gyakran kritikus megállapításaival. A több mint 600 résztvevő arra kereste a választ, hogy vajon a civil szervezeteket bevonták-e a célok gyakorlati megvalósításába. A válasz egyértelmű nem, a nemzeti gazdasági és szociális tanácsok (GSZT-k) és más társadalmi szervezetek részvétele elégtelen. A konferencia másik fontos témája, hogy a civileknek milyen feladataik lehetnek abban, hogy a régió a világ legversenyképesebb és legélhetőbb térségévé váljon. Abban mindenki egyetért, hogy a lisszaboni stratégiára – a versenyképesség növelésére, a munkahelyteremtésre, a legalább 3 százalékos gazdasági növekedésre, a tudásalapú társadalomra – szükség van, mert ez egy olyan keret, mely jövőképet ad Európának, segíti a társadalom továbbfejlődését és jövőbeli alakítását. A stratégia azonban továbbra is megmaradt a szavak szintjén, hiányoznak a konkrét akciótervek, sokszor még mindig az elméleti terveken, a mutatókon és más elvont fogalmakon zajlik a vita.
A stratégiát nemcsak gazdasági reformprogramként kell bemutatni, hanem Európa jövőképeként, amely megoldási keretet kínál az uniót érő sokféle kihívásra. A konferencia résztvevői szerint ez egy olyan komplex társadalmi modernizációs projekt, amely magában foglalja a gazdasági, társadalmi és természeti környezetet, az ehhez szükséges forrásokkal együtt. A sokféleképpen hasznosítható célokat pedig a helyi szinten kell olyan programokra lefordítani, amelyek egy közösség fejlődését segítik, ebben pedig a civil szférának kiemelkedő szerepet kell kapnia – vélik a résztvevők.
Az európai intézményeknek minden döntésükkel a stratégia megvalósítását kell szem előtt tartaniuk, és hatékony koordinációs szerepet kell betölteniük – mondta Kovács László uniós biztos, aki az Európai Bizottságot képviselte az eseményen. Hiányzik a lisszaboni stratégia iránti elkötelezettség, mert a tagállamok nem tették magukévá a célokat, hanem bürokratikus jelentésekké degradálták, ez jól látszik a benyújtott reformprogramokon, amelyekből hiányoznak a konkrét intézkedések. Ez a felülről jövő kezdeményezés túl elvont, nincs jelen a polgárok mindennapjaiban, a médiában, sőt a politikában sem. A közvélemény nem tesz különbséget a globalizáció, az EU-politikák és a nemzeti politikák életszínvonalra és munkakörülményekre gyakorolt hatásai között. A tagállamok többségében a politikai elit fél azokat a szükséges intézkedéseket meghozni, amelyek társadalmi áldozatokkal járnak, de előbb-utóbb rákényszerülnek. Ilyen kihívás a bevándorlás, a rugalmasabb foglalkoztatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a kutatás-fejlesztés. A közösségi intézményeknek viszont nincs elegendő döntéshozatali jogkörük. Alfred Finz, az osztrák pénzügyminisztérium államtitkára rámutatott, hogy a 3 százalékos gazdasági fejlődésnek még a felét sem éri el a közösség, így pedig egyre nehezebb a szociális biztonsághoz, a nyugdíjakhoz, az egészségügyhöz szükséges pénzeket előteremteni, ami az európai szolidaritást veszélyezteti. Európa lemarad a globális versenyben, az Egyesült Államok, Japán mögé került, de újabban Kína és India is kihívóként jelenik meg.
A jelentés szerint Európa alaptőkéje az emberi erőforrás, de a tudásalapú gazdaság irányába még mindig nem történt meg a váltás. Az Európai Unió kutatásra szánt összes kiadása stagnál, és elmarad a 3 százalékos kitűzéstől, valamint az USA és Japán megfelelő számaitól; mintegy 700 ezer kutatóval többre lenne szükség. Ezek a források sincsenek összehangolva, hiányzik a kutatóműhelyek és a vállalati szféra közötti együttműködés, a kutatásokból ritkán lesz üzletileg hasznos termék. Az oktatási rendszer szintén reformra szorul, mert nem támogatja az élethosszig tartó tanulást. Most már a tagállamokon múlik, mit tesznek a siker érdekében, a civil szférának pedig ki kell kényszerítenie és támogatnia a szükséges döntéseket.
Vajnai Lajos