Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Két határozott elutasításból nem szabad és nem is lehet messzemenő következtetéseket levonni, különösen akkor, ha eddig országosan tízszer annyian fogadták be a Kézenfogva Alapítvány immár két évre visszanyúló kezdeményezését, kitartó próbálkozását, hogy főleg általános és középiskolákban rendhagyó osztályfőnöki órát tarthassanak az értelmi fogyatékkal élők előítélet nélküli elfogadásáról.
Jelzésértékű és tanulságos mindkét elutasítás, amire eddig csak két fővárosi iskolában volt példa. Az egyik XXII. kerületi általános iskola igazgatója kijelentette, hogy ide értelmi fogyatékosok nem léphetnek be. Egy XI. kerületi középiskolában azért nem tarthatták meg a rendhagyó osztályfőnöki órát, mert - az igazgatónővel folytatott előzetes beszélgetés során - kiderült, hogy az erre felkért szakembernek hosszú, copfba kötött haja van, amivel rossz példát mutat a diákoknak.
Az iskolák vezetői elutasíthatják a kezdeményezést, hiszen a kötelező osztályfőnöki órák tematikájában jelenleg nem szerepel a fogyatékkal élők ügye, nem kötelező a társadalom kisebb korú tagjait e témában felvilágosítani, szemben például az egészségügyi vagy szexuális témájú előadások kötelező megtartásával. Ám azért az elmúlt mintegy másfél évben egyre több volt a befogadó iskola - számuk legalább másfél tucatra tehető -, mint az elutasító. Különösen sok vidéki városban volt eddig kedvező a fogadtatás és az együttműködés. A szervezők és a "lebonyolítók" - akik egyelőre egy fülöp-szigeteki, magyar származású férje révén jelenleg hazánkban élő hölgy adományozásából finanszírozhatják a programot - abból az itthon ma még jellemző helyzetből indultak ki, hogy a lakosság döntő többsége nem tud mit kezdeni a közvetlen közelében élő sérült emberekkel. Ez nem meglepő, hiszen sem gyermek-, sem felnőttkorban nem "központi" téma a helyzetük, sorsuk, kivéve, ha a szűk, esetleg tágabb családi körben van bármilyen fogyatékkal élő személy.
A Kézenfogva Alapítvány szakemberei az általuk felvállalt "gondozotti" kört jól ismerve jutottak el oda, hogy az értelmi fogyatékkal élők közül többen megértették: ideális helyzetben az ép és sérült emberek közös - előítéletektől mentes - világának fölépítéséhez nem a háttérbe szorulás/szorítás a jó megoldás, hanem annak megmutatása, hogy közülük sokan képesek teljes életet élni. Ha minél többen kapnak erre lehetőséget, akkor személyes életük ki- és beteljesedik, ami nemcsak nekik hasznos, hanem a társadalomnak is.
Ezt akarja minél inkább megalapozni, az elfogadottak körét, számát bővíteni, helyzetüket erősíteni az alapítvány az újabb, a rendhagyó osztályfőnöki óra programjával, amelyhez felnőtt "tapasztalati szakértőket" is kiképeztek. Több olyan pártfogoltjuk van, akikkel sikerült átbeszélniük, megértetniük, hogy gondolják végig eddigi életútjukat, jelenüket és jövőjüket, s erről - családi, baráti hátterükről, mindennapos munkájukról, szabadidős tevékenységükről - bátran beszéljenek az irántuk érdeklődő kisebb-nagyobb közösségek előtt, hogy a párbeszédből kiderülhessen: az értelmi fogyatékosok is teljes jogú tagjai tudnak lenni a társadalomnak. Mindezzel nemcsak a hallgatóknak, hanem sorstársaiknak is példát mutathatnak.
A Kézenfogva Alapítvány e programjával elsősorban általános és középiskolás diákoknak kínál, nyújt alapvető információkat a fogyatékkal élők világáról a ma még rendkívüli "eseménynek" helyet adó iskolákban, a külön erre felkért szakemberek és a sérült emberek képviselőinek segítségével. Nyílt, személyes, őszinte beszélgetés keretében igyekeznek a gyerekekben, fiatalokban az ismeretlen szituációk miatti félelmeket, szorongásokat, távolságtartásokat oldani, ellenérzéseiket kimondatni, és azt felülbíráltatni, idegenkedéseiket, zavaraikat eloszlatni, ami megnyithatja a kaput, szemléletváltást hozhat az ilyen emberek el- és befogadásához.
Legutóbb a fővárosi XIV. kerületi Móra Ferenc Általános Iskolában tartottak rendhagyó osztályfőnöki órát negyedik osztályos diákoknak. A gyerekek két tanórában tekinthettek bele a fogyatékkal élők - ezúttal szellemileg sérültek - világába, és nem pusztán rácsodálkozást lehetett tapasztalni, hanem komoly és őszinte érdeklődést, megnyilvánulást, kérdéseik alapján egy új világ megismerése iránti aktivitást. A két tucatra tehető tanulók mintegy harmada volt igazán aktív, a többiek "megfigyelőként" és potenciális befogadóként inkább figyeltek.
Az eddig bevált program szerint az első órában egy riportfilmet láthattak, amelyből - a különböző élethelyzetek bemutatásával, illetve személyes megszólalásokkal - képet lehetett kapni a fogyatékkal élők világáról, gondolataikról, érzéseikről, vágyaikról, álmaikról, amelyek megegyeznek az ép emberekéivel: dolgozni szeretnének, családi, baráti kötelékben élni, szabadidejükben kellemesen, hasznosan szórakozni, kikapcsolódni.
A szünet utáni második órában személyesen is megjelentek az "ügyeletes" tapasztalati szakértők, ezúttal hárman: Kriszti, Árpi és Miki, akik - a program egyik szakemberének irányításával - bemutatkoztak és a gyerekek olykor óvakodó, ám őszinte kérdéseire ugyancsak őszintén válaszoltak, kendőzetlenül mondták el véleményüket, fogalmazták meg gondolataikat.
Elmondták, hogy értelmi fogyatékosságukkal, az ebből eredő korlátokkal tisztában vannak, s jórészt aszerint élnek, cselekszenek. Nem tartják magukat betegnek - hiszen az feltételezi a gyógyíthatóságot -, hanem állapotnak minősítik a helyzetüket, és ennek megfelelően viszonyulnak a világhoz, a közvetlen környezetükhöz, amelyben szeretnének ugyanolyan állampolgárai lenni a társadalomnak, mint az ép átlagemberek. Ezért is vállalták el a személyes találkozókra felkérést, ami azt is jelenti, hogy mindenféle kérdésre - tudásuk, ismereteik szerint - válaszolnak. Így szóba került, hogy milyen körülmények között laknak, hol dolgoznak, mivel töltik a szabadidejüket. Kiderült, hogy hárman háromfelé laknak a fővárosban, olyan bérlakásokban, mint sokan mások, egy-egy szobában ketten-hárman élnek, mint például az egyetemisták, főiskolások, és a mindennapos elfoglaltságaik szerint élnek - szabadon mehetnek, jöhetnek -, ahogy általában a családok, illetve tagjaik. Az egyik kérdésre, hogy "lehet-e csajozni, pasizni", Miki frappáns választ adott: természetesen lehet, de ő pasizni nem szeretne.
Ugyancsak Miki volt az, aki nyugodtan, sértődés nélkül, de határozottan kijavította, illetve a helyére tette az egyik kisfiú kérdésében a "normális" minősítést, amikor az ép emberekhez hasonlította az értelmi fogyatékosokat. Miki volt résen akkor is, amikor egy-egy tanuló kérdésében véletlenül elhangzott a személyüket érintő betegség szó, ilyenkor türelmesen - sőt kissé öntudatosan - megismételte: ők nem betegek, hanem szellemileg sérültek, s ezzel az állapottal kell együtt élniük, amit a környezetüknek is el kell fogadnia.
Mikitől kérdezték meg azt is, honnan tudta meg, hogy fogyatékos. Válasza szerint gyerekkorában még nem tudta, csak később jött rá, részben az emberek reakcióiból, majd a korlátozottabb lehetőségeiből, amikor például az is nyilvánvalóvá vált, hogy szellemi korlátai miatt nem tanulhat tovább.
Az órai beszélgetésből egyértelműen kiderült: az értelmi fogyatékos tapasztalati szakértők tisztában vannak a helyzetükkel, ismerik a korlátaikat, érzékenyek a tőlük elfordulásra, akárcsak az őket hosszan bámulókra. S nemcsak megérzik, hanem nagyra értékelik azokat, akik elfogadják őket, és az épek "csak" annyiban vannak segítségükre, amennyit az adott helyzetben kérnek, igényelnek.
Nemcsak olyan hétköznapi módon szeretnének élni, mint az épek, hanem sérültként, az elfogadottságukban is legalább az átlagos szintre vágynak. Ezt fogalmazta meg a filmben az egyik szereplő, Réka, akinek nagy álma az a tökéletes világ, amelyben a társadalom tagjainak többsége befogadja őt olyan állapotban, amilyenbe került. Mindezt "annak ellenére", hogy az ép emberek világa egyáltalában nem tökéletes - értékelte a rendhagyó órát vezető szakmoderátor -, hiszen körükben is jellemző az egymás elutasítása, a távolságtartás, a meg nem értés. Réka mégis úgy gondolja, hogy a számára tökéletes világ az lenne, ha nem sajnálkozó pillantásokat vagy merev elutasítást kellene érzékelnie, amikor nem a megszokott környezetében van.
Az osztályfőnöki órán felidéztek néhány hétköznapi esetet, amikor a tudomásulvétel helyett gúnyolódással, a helyzet fel nem ismerésével vagy csak zavartsággal szembesültek. E reakcióknak többnyire nem az az oka, hogy az ép emberek általában rosszak - hangoztatta a moderátor -, hanem a fogyatékkal élők számukra ismeretlen világa miatt jönnek zavarba, válnak sokszor tehetetlenné, ezért inkább az elfordulást választják. Ennek is megvan a magyarázata: sohasem tanulták, hogyan viszonyuljanak a közelükbe került fogyatékkal élő emberhez, akivel szemben olykor másfajta türelem kell, például kicsivel több odafigyelés, hogy a nehezen formált szavakból, mondatokból kiderüljön az érzésük, gondolatuk a világról, egyes helyzetekről, emberekről. Bármilyen komoly képesítést is szereztek az ép emberek a tanulmányaik során, nemcsak a "módszertani" ismeretek hiányoznak, hanem azok a szavak, fogalmak, amelyekkel az ilyen helyzetet kezelni lehet. A megelőzéshez, az együttérzés, az előzékenység gyakorlatához, a szükség szerinti segítőkészség legalább gondolatban megszületéséhez nincsenek sem tanított fogalmi kapaszkodók, sem élethelyzetminták. S ebben jelenleg a médiumok sem segítik az ép embereket.
Ennek alapjait igyekszik letenni a Kézenfogva Alapítvány, hogy a legfogékonyabb korban szembesülhessenek a gyerekek a fogyatékkal élők világával, és attól kezdve természetesen kezeljék és fogadják el az ugyanolyan hétköznapi vágyakkal, álmokkal élőket, mint ami az épek többségénél természetes.
