Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A vagyonkezeléssel foglalkozó társaságok (elsősorban befektetési alapkezelők, valamint bankok és biztosítók vagyonkezelési üzletágai) erre vonatkozó pontos előírások híján sok esetben igyekeznek kedvezőbb képet festeni magukról a valóságosnál. Egy, a vagyonkezelési teljesítmény méréséről szóló konferencián nemrégiben Holtzer Péter (az OTP Alapkezelő és a Befektetési Alapkezelők és Vagyonkezelők Magyarországi Szövetsége – Bamosz – elnöke, illetve a European Investment Performance Committee tagja) négy általános problémáról beszélt. Az egyik a mazsolázgatás, amikor egy társaság azt az alapot vagy egyéb portfóliót választja ki, amelyre a legbüszkébb lehet, a többiről pedig lehetőleg mélyen hallgat. A másik az önkényes időintervallum-kiválasztás, ekkor egy, számára kedvező időszakot kiragadva mutatja be valaminek a hozamát. Gyakori még a „virtuális befektetés”, az úgynevezett modellportfólió készítése, amikor valamely cég csak elméletben forgat valamely tőkét, és annak hozamával dicsekszik, valódi pénzről szó sincs. Végül, negyedszer, a már nem kezelt, valamilyen okból megszűnt portfóliók kedvezőtlen eredményeit elhallgatják, ha azok nem vetnének túl jó fényt az adott vagyonkezelőre.
Ezek a trükkök világszerte általánosak és nálunk is gyakorta előfordultak. Például számos hazai reklámban találkozhattak a kisbefektetők valamely alapkezelő egy-egy befektetési alapjának kiemelt hozamával, a többi alap említése nélkül, ráadásul teljesen véletlenszerűnek látszó – valójában bizonyára nem annyira véletlen – időintervallumra. Halódó, balul sikerült és ezért vagy másért népszerűtlen alapoknak nemegyszer a megszűnés vagy a beolvadás lett a sorsa, és ezzel nyomtalanul eltűntek a hozamszámításokból.
De még ha ilyen torzítások, hiányosságok nélkül is tekinti át a hazai kisbefektető egy-egy alapkezelő összes alapjának hozamát, akkor sem lehet igazán biztos benne, hogy jól ítélte meg az adott cég összteljesítményét. Egyre inkább az ugyanis a tendencia, hogy az alapkezelők (amelyek már univerzális vagyonkezelőkként működnek) tevékenységének csak kisebb részét teszik ki az alapok, a vagyon több mint fele ma is nyugdíjpénztári és biztosítói portfólió. Így az is előfordulhat, ha nem is feltétlenül szándékosan, hogy a nyilvános, áttekinthető, jól szem előtt levő alapok teljesítménye kedvező, a nem nyilvános tevékenységek ugyanakkor szomorú képet mutatnának, esetleg fordítva.
Elvileg a hasonló problémák kivédésére szolgálna a GIPS (Global Investment Performance Standards) nevű nemzetközi szokványok alkalmazása, amelyekről az említett, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, a Bamosz és a Befektetési Szakértők Magyarországi Egyesülete által szervezett konferencia is szólt. Ez a szabvány többek között előírja, hogy a vagyonkezelőknek minden egyes (díjfizető) portfóliójuk teljesítményét értékelniük kell (ez irányul a mazsolázás ellen); önkényes időintervallumok helyett a naptári évek hozamát kell meghatározni; modellportfóliók készítése, illetve bármilyen utólagos tesztelés tilos, a cégeknek mindig előre kell megmondaniuk, milyen elvek, csoportosítás szerint fognak utólag vizsgázni. Végül, a régi csontvázakat sem szabad kidobni a szekrényből, a már megszűnt portfóliók teljesítményét is cipelniük kell magukkal.
Ez a szokvány azonban egyrészt nem terjedt még el Magyarországon, és különböző okokból valószínűleg legalább öt évbe kerül majd, hogy legalább a társaságok felénél működjön. Másrészt, ha beleásunk a szokvány részleteibe, akkor azt találjuk, hogy a (kis)befektetőnek meglehetősen képzettnek kell lennie ahhoz, hogy a GIPS alapján összehasonlításokat tudjon végezni a cégek között. Például, a szokvány szerint a vagyonkezelő dönthet, hogy vagyonkezelői, letétkezelői díj levonása előtt vagy után teszi közzé a teljesítményét, csak az előbbi esetben ismertetnie kell díjstruktúráját. Mivel a díj levonása előtti hozamok nominálisan magasabbak, alapos okunk van feltételezni, hogy a cégek díjak levonása előtti számokat publikálnak, vagy legalábbis vegyesen teszik, amiből következik, hogy minimum alapos számolgatás szükséges az összehasonlításhoz.
Egy másik problémája – más szempontból ugyanakkor előnye – a szabványnak, hogy nem konkrét portfóliókat, hanem „kompozitokat” kell értékelni. Egy-egy kompozitba a hasonló befektetési célú portfóliók (alapok, nyugdíjpénztár vagyona stb.) tartozhatnak bele, tehát végső soron a hasonló befektetési politikájú vagyonok. Az azonban a kezelőre van bízva, milyen kompozitokat alakít ki, aminek következtében az egyes cégeknél más-más kompozitokkal találkozhatunk. További probléma, hogy egy GIPS-jelentésben az alapvetően tényleg egyszerű teljesítménybemutató táblákhoz adott esetben többtucatnyi megjegyzés és kiegészítés tartozhat (például kockázati mérőszámok, számítási metodikára vonatkozó megjegyzések), amelyek megértése, szelektálása már szintén meghaladhatja a kisbefektetők képességeit.
Összességében: a GIPS ugyan minden korábbinál pontosabb képet adna egyes társaságok teljesítményéről, elterjedése azonban csak a távoli jövőben várható és elsősorban nem a kisbefektetőknek szól. Vannak 2003 decemberi keltezésű teljesítménybemutatási ajánlásai a Bamosznak is, ezek a honlapján olvashatók, kitérnek az említett problémákra is, de szintén nem teszik lehetővé, hogy teljes képet kapjunk a cégek teljesítményéről.
