Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A múlt héten folytatódott a dollár erősödése a fontosabb viszonylatokban: az euró/dollár 1,1700-ről 1,1400-1,1450 környékére süllyedt, a dollár/jen pedig 108-ról egészen 111,5-ig ment fel, majd a 110-es szinten stabilizálódott. Az euró most már több mint 3 százalékkal gyengült az október második felében elért 1,18-os szintről, a dollár/jen ugyanakkor relatíve stabil a 108-111-es sávban.
Az elmúlt két év strukturális dollárkorrekciójának szokásos mintája tehát folytatódik: két lépés előre, egy lépés hátra. Most éppen az utóbbi szakaszban vagyunk, amint a dollár konszolidációja, enyhe erősödése követi a G7 szeptemberi csúcstalálkozója után bekövetkezett gyors és hirtelen gyengülést. A piaci szereplők pozicionáltsága a dollárt segíti, a long euró pozíciók ugyanis bár nem túlságosan, de határozottan többségben vannak, s most tisztulnak ki a piacról.
Ami alapvetően támogatja az amerikai deviza éppen aktuális erősödését, az a gazdaság ciklikus helyzete. Az Egyesült Államok gazdaságának harmadik negyedéves 7,2 százalékos bővülése mindenféleképpen megtette a hatását, s a feldolgozóipari és szolgáltatási ISM múlt héten publikált indexei is pozitívan hatottak az árfolyamra. Mindennél fontosabb, hogy szaporodnak a munkaerőpiac javulására utaló jelek: a heti rendszerességgel közölt munkanélküliségi adatok az átlagos mérték háromszorosával esett legutóbb, s az ISM-mutatók foglalkoztatási komponensei is határozott emelkedést mutattak. Ha minden a várakozásoknak megfelelően alakul, a cikkünk elkészülte után nyilvánosságra kerülő októberi foglalkoztatási riport is ebbe az irányba mutat majd.
A piac pszichológiája szempontjából nem elhanyagolható az sem, hogy az amerikai „árfolyam-politika” mintha már kevésbé lenne érdekelt a dollár további gyengülésében (azért az idézőjel, mivel egy szabadon lebegő árfolyam esetében nem igazán van értelme árfolyam-politikáról beszélni, illetve ilyenkor a monetáris politika képviseli azt). Ez talán részben azzal indokolható, hogy a Bush-kormányzat felismerte a dollár gyengítését elérni szándékozó nyilatkozatokban rejlő kockázatokat, konkrétan a pénzügyi piacok megzavarásának veszélyét, s ezért óvatosabban bánik a szavakkal. Ennek némileg ellentmond, hogy a pénzügyminiszter nemrég a kötvénypiacokat zaklatta fel sikeresen, véleménye szerint ugyanis a gazdasági fellendülés magasabb kamatszintet fog eredményezni. Ebben ugyan elvileg igaza van, de mint pénzügyminiszter, ő az alacsonyabb kamatszintben érdekelt, így megnyilvánulásának sok értelme nem volt, s csak azt érte el, hogy tényleg feljebb kerültek a hozamok 10-20 bázisponttal. Az „árfolyam-politika” kevésbé hangsúlyos volta így valószínűleg inkább annak köszönhető, hogy a növekedéssel most már valamennyire elégedett a kormányzat és bíznak a munkaerőpiacban is, s így nem nagyon van szükségük egy még gyengébb dollárra.
Az aktuális gazdasági és politikai helyzeten felülemelkedve érdemes megemlíteni egy témát, ami hosszú távon sokkal fontosabb lehet a dollár számára, mint az adott negyedév GDP-növekedése vagy egy Snow-nyilatkozat. A legfrissebb adat szerint a harmadik negyedévben negyedév/negyedév alapon 8,1 százalékkal növekedett a termelékenység az amerikai gazdaságban, év/év alapon pedig 4,7 százalékkal. A recesszió kezdete, vagyis 2001 eleje óta évente átlagban 4 százalékkal emelkedett az egy munkaórára jutó kibocsátás (vagyis a termelékenység). Összehasonlításképpen: az „új gazdaság” fénykorában, a kilencvenes évek második felében 2,5 százalék volt az átlagos növekedési ütem, ami maga is jelentős előrelépést jelentett az előző két évtized egy százalékához képest. Most már biztosnak tűnik (az előző évtized végén még csak sejtettük), hogy a termelékenység hosszú távú növekedési üteme legalább 2,5 százalék, de az elmúlt éveket látva még valószínűbb a 3-3,5 százalékos ráta.
A következmények óriásiak lehetnek, a termelékenység növekedése ugyanis a hosszú távú növekedés döntő meghatározó tényezője. Másfél százalékos rátával számolva az egy főre jutó jövedelem fél évszázad alatt, 3 százalékos rátával 25 év alatt duplázódik meg. A gazdaság magasabb potenciális növekedési üteme egyben a dollár egyensúlyi árfolyamának felértékelődését és a folyó fizetési mérleg nagyobb fenntartható hiányát teszi lehetővé. Magyarul: lehet, hogy a dollár strukturális korrekciójából már jóval kevesebb van hátra, mint azt most feltételezzük. Az egészben a probléma csak az, hogy a termelékenység gyorsabb növekedéséről az adatok megbízhatatlansága és volatilitása miatt mindig csak évekkel később bizonyosodhatunk meg.
