Nemhogy a hivatalosan kívánatosnak tartott 250 forintos szintre nem sikerül leszorítani az euró/forint árfolyamot, de még a szemlesütve megengedni kívánt 260 forintra sem, sőt, talán már az is eredménynek könyvelhető el, hogy nem emelkedett 270 fölé. Az elmúlt hét közepén egy olyan nyilatkozattal sikerült 266 forint környékén stabilizálni a kurzust, amely arról szólt, hogy megmarad a magas jegybanki kamat, ha a forint nem erősödik a kívánt szintre az euróval szemben.
Ez két dolgot is jelentett. Egyrészt azt, hogy nem lesz kamatcsökkentés, hiszen igen nagy csodának kellene történnie ahhoz, hogy nemzeti valutánk csak úgy, legalább ötszázalékos mértékben erősödjön. Másrészt utalás lehetett arra is, hogy újabb kamatemelést sem terveznek a forint árfolyamának védelme érdekében (bár korábban még ez is benne volt a levegőben). Ezt erősíti, hogy a bizonytalan forintkurzus ellenére a monetáris tanács ülése a hét elején ezúttal sem döntött emelésről, más kérdés azonban, hogy egy drasztikus forintgyengülés esetén mit tenne a testület. Annak mindenesetre elég nyilvánvaló jelei vannak, hogy a piac a kamatemelés elvi forinterősítő hatásával szemben kissé rezisztenssé vált, amit egy újabb emelés akár fokozhatna is.
A jegybanki kamat tehát pillanatnyilag stabilnak tűnik, s ez talán az egyetlen szilárd pont most a pénz- és állampapírpiacon. Megingott ugyanis egy másik, többé-kevésbé eddig stabilnak hitt mutató, mégpedig a várható inflációé. Természetesen a prognózisok felfelé módosulnak. Energiaár-emelkedés, adóváltozások s nem utolsósorban - saját farkába harapó kígyó gyanánt - maga a gyenge forint eredményezhet a korábban vártnál nagyobb pénzromlást, hogy csak a legfontosabb okokat említsük. Az MNB ugyan hivatalosan még nem módosította prognózisát, de többek szerint ez aligha kerülhető el a közeljövőben.
Mindez persze azt is jelenti, hogy a jegybank, miután az árfolyamcélt az inflációs terv prioritására hivatkozva nem erőltette, most az inflációs célt is kénytelen elengedni. Ez még akkor is rosszul hangzik, ha bebizonyítja, hogy önhibáján kívül teszi ezt.
Piaci oldalról nézve a jegybanki kamat- és az állampapírhozamok alábbszállását azért lehetett várni, mert már-már abnormális szakadék tátongott a kamat-, illetőleg hozamszint és a pénzromlás mértéke között. Logikus volt a feltevés, hogy ez az átmeneti egyensúlytalanság előbb vagy utóbb kamatcsökkentés(ek) útján áll majd helyre. Nyilvánvaló kockázati tényező volt azonban - s a jelek szerint ez be is jött -, hogy van egy másik alternatíva is: nevezetesen ha a kamatok és az infláció oly módon közelednek egymáshoz, hogy az infláció indul el felfelé. Innentől kezdve már tényleg nem lehet rövid távon kamatvágást vagy komolyabb mértékű hozamcsökkenést várni.
Azt persze nem mondhatjuk, hogy a befektetők a bizonytalanság miatt távol maradnának az állampapírpiactól, azt azonban igen, hogy kellően óvatosak. Ez annyit tesz, hogy hajlandóak vásárolni, akár igen nagy tételekben is, viszont csak "megfelelő" (magyarán: alacsony) áron. Jól mutatta ezt a csütörtöki államkötvény-aukció, amelynek során a 60 milliárd forintos felkínált tétellel szemben több mint 166 milliárd forintnyi hároméves államkötvényre nyújtottak be ajánlatot. A kibocsátó végül 70 milliárdot dobott piacra, 8,48 százalékos átlaghozam mellett. Ami a hozamszintet illeti, az első ránézésre piacszerűnek tűnik, hiszen csupán egy ponttal haladja meg az előző napi referenciaszintet.
A 60 milliárdos aukció várható kínálatnövelő hatása azonban már napokkal előbb nyomás alá helyezte ennek a futamidőnek a piacát, amit jól jelez, hogy egy hét távlatában (csütörtöktől csütörtökig) ennél a futamidőnél 42 bázisponttal (századszázalékponttal) emelkedett a referenciahozam, míg a többi lejárat esetében "csak" 12-28 bázisponttal. A piac tehát csak mintegy 20 bázispontos "extra" hozamemelkedés mellett produkálta az impozánsnak tűnő aukciós keresleti mutatókat.
Ádám Zsigmond