Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A napokban befejeződött egyik ügyfelünk közigazgatási pere, amely a Legfelsőbb Bíróságig jutott. Az ügyet, amelyben egy EU-s adóalany termékeket szerzett be Magyarországon egy magyar adóalanytól, amelyeket továbbértékesített egy másik magyar adóalanynak, sajnos elvesztettük. A szerződési láncot a résztvevő nemzetközi cégek regionális szerepei határozták meg. Az ügylet tárgyát képező berendezést installálni is kellett, ezért az áfatörvény egy speciális rendelkezését alkalmazták a felek: ügyfelünk adókötelezettségét az ő vevője teljesítette fordított adózás útján. A fordított adózás következtében tényleges adófizetési kötelezettsége nem keletkezett a külföldi cégnek, ezért jogosultnak érezte magát, hogy külföldi adóalanyként igényelje vissza a magyar adóhatóságtól a láncban először értékesítő magyar adóalany által rá terhelt áfát. Ezt azonban máig nem kapta vissza.
Az igazi gond az üggyel az, hogy érveinkkel érdemben - érzésem szerint - először a Legfelsőbb Bíróság foglalkozott, amely a szóbeli indokolás alapján - úgy tűnt -, azokat megalapozottnak tartotta, de olyan mértékű jogsértést nem tudott megállapítani a bírósági eljárásban, amely megalapozná az ítélet megváltoztatását. Sajnálatos módon a mindennapi munkánk során időnként azt tapasztaljuk, hogy a közigazgatási eljáráson belüli jogorvoslat puszta formalitás. Márpedig, ha csak egy ilyen eset fordul elő, már az is sok. Egészen ritkán fordul elő, hogy az adóhatóság másodfokon elismeri, hogy az első fok tévesen értékelte a tényállást vagy rosszul értelmezte a jogszabályokat.
Szintén aggasztó, hogy úgy tűnik, a bírósági eljárásba sem mindig érdemes túl sok hitet vetni. A közigazgatási perekben eljáró bírók maguk ugyanis többnyire nem adószakértők. Az alapvető joganyagra és annak gyakorlati alkalmazására vonatkozó beható ismeret hiányában, amint a konkrét ügyben tapasztaltunk, az ügy kimenetele inkább a szerencsén múlott.
Az ügynek több tanulsága is van. A jogorvoslati jog mennyire érvényesült, ha az adóhatósági jogorvoslat során érdemi egyeztetésre, felülvizsgálatra nem került sor. A kellő indokolás hiánya már önmagában jogsértő. Ezt követően a bírósági eljárás fő tárgya annak az értelmetlen kérdésnek a vizsgálata volt, hogy egy számos alkatrészből álló berendezés időigényes és speciális szaktudást igénylő összeszerelése vajon összeszerelésnek minősül-e. Az ügy végül a visszaigénylési kérelem benyújtásától három és fél év elteltével zárult le. Ezek alapján függetlenül attól, hogy ügyfelünknek vagy az adóhatóságnak volt-e "igaza" az adott ügyben, kérdéses, hogy a jogvitát szakszerűen és ésszerű időn belül sikerült-e eldönteni.
A másik kérdés: miért volt fontos a magyar állam számára, hogy ügyfelünk eljárását ne fogadja el. A vita tudniillik nem arról szólt, hogy jogszerűen jár-e az áfa összege ügyfelünknek, hiszen ezt az adóhatóság nem vitatta. A vita arról szólt, hogy az adóhatóság szerint a kérelmet nem a külföldi adóalanyok számára rendszeresített nyomtatványon kellett volna előterjeszteni, hanem a külföldi adóalanynak magyar adószámot kellett volna kérnie és normál áfabevallásában visszaigényelni az áfát. Úgy tűnik, a pénz visszajár, de csak akkor, ha sok energiát öl bele az adóalany, és még többet az adóhatóság. Ésszerű, pragmatikus hozzáállással ezt az eljárást 2006-ban kellett volna lezárni. Az ügy elhúzásával nyert illetékbevétel és késedelmi kamat nagy valószínűséggel nem ellensúlyozza az állam részéről felmerülő költségeket. Úgy tűnik, az adóhatóság merev hozzáállásának, a jogorvoslati rendszer gyengeségeinek igazi vesztese a magyar költségvetés.
