Az emberiség története során számos módja volt a közösségi szükségletek biztosításának: ezek klasszikus formája az adó vagy illeték formájában való hozzájárulás. Kurtán Lajos és Kurtánné Vadászlaki Ilona egyetemi tanárok pár éve az Élet és Tudomány című lapban megjelent adótörténeti áttekintéséből kiderül, hogy a magyar adóztatás Szent István és Kossuth Lajos kora között lényegében az államalapító király által bevezetett rendszeren alapult. A szerzők felsorolnak egy-két adóztatási formát is a XIX. század közepéről: ezek között olyan is akad, amelyik ma már bizonyosan „népharagot váltana ki”. Ilyen például a távolléti adó, amit az fizetett, aki 183 napnál (vagyis az év felénél) tovább tartózkodott külföldön; az adózó a kereset után fizetendő személyi adó kétszeresét perkálta le ily módon. Kinyílik a bicska a tisztességes, kocsmába járó ember zsebében, ha olyat hall, hogy pálinkaadó vagy italmérési adó, a pöfékelők meg hasonló érzülettel viszonyulhatnak a dohányárusítási adó iránt: ezek szintén a kincstárba folytak be. A hirtelen indulatból való ocsúdás után azonban érdemes figyelembe venni, hogy ilyen fajta adóformák bizony ma is léteznek: jövedéki vagy forgalmi adót mind az italok, mind a dohányáruk után fizetni kell.
A Kossuth-féle adórendszer példáiból szemezgetve eljutunk a kereseti adóhoz, amely az üzlet tiszta jövedelmének 6 százalékát tette ki. Az 1848-as adóreformot megelőzően a bevételek a földbirtokok, a bányák, a pénzváltás és a só után fizetett összegekből, továbbá a hűbéradóból, útvámból és más elvonási formákból származtak, az állam jövedelme pedig a király jövedelme volt. Az adóreform során aztán közvetlen és közvetett adókat vezettek be, előbbibe tartozott egyebek mellett a földadó, amit a föld minősége és területe alapján vetettek ki, a házadó, aminek a mértéke a szobaszámmal emelkedett, és ide tartozik az előbb említett kereseti adó is. A közvetett adók körébe az élvezeti cikkek, italok és dohány utáni elvonás, továbbá a bélyegdíj és a lajstromozási illeték tartozott.
