Az év végéhez közeledve és az új év első napjaiban a török üzleti elit számos tagját letartóztatták; a hullám az Erdogan-rezsim széléig ér (őrizetbe vették egy korábbi miniszter fiát is), de azt a lehető legmélyebben megrázta. A következmény egy széles körű − tíz minisztert érintő − kormányátalakítás. Az Erdogan-kabinet azzal reagált, hogy − a korrupció vádját tagadva − utánajárt, kik felelősek a rendőrségnél és a bíróságoknál a letartóztatásokért, és kijelentette, mindez csupán egy sötét puccskísérlet volt. A probléma csupán az, hogy nyílt titok: a nyomozások mögött a Gülen mozgalom támogatói álltak. Az iszlám Gülem ez idáig Erdogan pártját, az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP) támogatta, úgy tűnik tehát, hogy az AKP immár önmagával is harcban áll. A problémák már a Gezi parki tüntetések idején, 2013 közepén megjelentek, gyökerük pedig az, hogy Erdogan és pártja túl sok hatalmat halmozott fel túl kevés fékkel és ellensúllyal, ami az országon kívül és belül egyaránt tiltakozásokat váltott ki.
A jelenlegi helyzet kétséget kizáróan a legsúlyosabb fenyegetés az Erdogan-kabinet ellen azóta, hogy 2002-ben hivatalba lépett. Jómagam nem írnám le Erdogant, aki továbbra is nehézsúlyú szereplő, és könnyen képes lehet arra, hogy az eseményeket visszafordítsa. Mégis el kell gondolkodni azon, milyen lehet Törökország Erdogan − vagyis Atatürk óta a legjelentősebb vezető − nélkül. A Törökország által az elmúlt évtizedben elért sikerek sokban köszönhetők annak, hogy Erdogan képes volt biztosítani az AKP győzelmét és az erős, egypárti kormányzást, valamint annak a relatíve pragmatikus, piacbarát gazdaságpolitikának, amelyet az AKP technokratái − élükön Ali Babacan miniszterelnök-helyettessel − képviseltek. Emlékezzünk csak vissza az Erdogan előtti, gyenge koalíciós kormányok által fémjelzett időszakra és Törökország "húzd meg, ereszd meg" gazdasági modelljére, amely a 2000−2001-es válsággal ért véget. Nem hiszem, hogy az azóta eltelt időszakban Törökország szekuláris ellenzéki pártjai annyit fejlődtek volna. Nagy kihívást jelent ugyanakkor, hogy Erdogan követőjét az AKP mérsékeltjei között találják meg − Abdullah Gül elnök valószínűleg a piac álma lenne −, az ide vezető utat nem kevés bizonytalanság övezi.
A török líra mélyrepüléséért az ország gyenge külső finanszírozási pozíciója is okolható. A folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 7 százaléka (60 milliárd dollár), amihez mintegy 167 milliárd dollárnyi rövid lejáratú kötelezettség járul. A külső finanszírozási igény ennélfogva hatalmas (több mint 225 milliárd dollár, kétszer akkora, mint a devizatartalék), a török jegybank pedig úgy tűnik, nem akarja megemelni az alapkamatot, amivel csökkenthetné a külső finanszírozási rést, és erősíthetné a lírát − még a választások előtt. (Az önkormányzati választásokat − amelyeken kiderül, mennyire népszerű a miniszterelnök − márciusban tartják.) Az infláció decemberben 7,4 százalék volt, a líra gyengülését is figyelembe véve tehát felettébb valószínűtlen, hogy 2014 folyamán akárcsak megközelítené az 5 százalékos jegybanki célszintet.
Mindezek alapján úgy tűnik, a török eszközök 2014 elején mindaddig nyomás alatt maradnak, amíg a politikai helyzet nem javul/enyhül, és amíg a török jegybank nem reagál ortodox módon, a kamatok meggyőző emelésével.
Timothy Ash, a Standard Bank vezető elemzője
Szerző:
