Áfarendszer: Brüsszel súlyos dilemmával szembesül

A közelmúltban napvilágot látott kutatások azt mutatják, hogy az áfacsalások hatalmas összegekkel csapolják meg a tagállamok és az unió kasszáját: 2011-ben az unió teljes GDP-jének másfél százalékát tette ki a be nem szedett áfa. Ez 193 milliárd euró, tagállamonként az összeg és a GDP-hez viszonyított arány eltérő, Görögországban 4,7 százalék volt, hazánkban 3,7, Svédországban ugyanakkor mindössze 0,2 százalék.

Az eurómilliókban mérhető áfacsalások egyéb trükkök mellett arra építenek, hogy a tagállami és a tagállamok közötti ügyletek eltérnek az áfában. Előbbi áfás, utóbbi áfamentes értékesítést jelent, vagyis ha tagállamok között kötött ügyletnek álcázzák a valójában belföldi bizniszt, az az áfa megspórolását jelentheti − a másik oldalon pedig lyukat a költségvetésben. Másrészt tagállamok között könnyebb eltüntetni cégeket és kamionnyi árut egyaránt.

A felmérések azt mutatják, hogy az áfacsalások mértéke már messze nem elhanyagolható, egyáltalán nem elszigetelt esetekről, hanem egyértelműen rendszerszintű problémáról van szó. A bizottság a nyár végén fogadott el egy úgynevezett gyors reagálású mechanizmust, amellyel 2018 végéig adott időt magának a megoldás kitalálására. Addig a tagálla­mok meghatározott szektorokban kérhetnek átmenetileg fordított áfafizetést. Magyarország a mechanizmus hatályba lépését követően elsőként kért ilyet a cukorkereskedelemre. Ezt formai indokok miatt Brüsszel visszadobta, ám a korrekciók végrehajtását követően hazánk szinte bizonyosan megkapja az engedélyt.

Ahogyan vélhetően azok a tagállamok is, amelyek tavaly és az év első felében kaptak elutasító határozatot a bizottságtól. Franciaország, Ausztria, Németország, Románia egyaránt próbálkozott, de egyikük sem járt sikerrel. A kérelmek visszadobálása nem meglepő, a bizottság csak különleges esetekben adta és adja meg az engedélyt, hiszen a fordított adózás az áfa lényegét iktatja ki: az átháríthatóságot. Ennek következtében a költségvetés is bevételkiesést szenved el, ráadásul a teljes modellt gyengítik a kivételek. Szintén hátránya a fordított áfafizetésnek, hogy a csalás könnyen átköltöztethető: más termékkel, más tagállamban könnyedén folytatható. Nem nehéz tehát belátni, hogy miért ódzkodott Brüsszel az engedélyek kiadásakor.

A mechanizmus hatályba léptetése után ez átmenetileg enyhülhet, de hogy mi jön utána, azt talán még Brüsszelben sem tudják. A probléma ugyanis egyelőre nem látszik könnyen megoldhatónak, a mechanizmusban megjelölt eszközök pedig nem tűnnek túl komolynak − hatékonyabb ellenőrzést, egyszerűbb szabályozást és hatékonyabb együttműködést javasol a bizottság. Erősen kérdéses, fel lehet-e számolni rendszerszintű problémákat pusztán technikai és formai módosításokkal, szigorításokkal.

Az áfacsalások részben arra épülnek, hogy más a tagállami és más a közösségi ügyletek áfakezelése. Ezt mindenképp fel kellene számolni vagy a rést be kellene tömni, hiszen azon most ömlik ki az áfa. Ugyanakkor az uniós áfaszabályozás lényege éppen ez a kettősség: a közösségi ügyletek mentessége és a belföldiek áfás volta. Ezek nélkül vagy nem volna valódi funkciója az áfaszabályozásnak − nincs értelme az áfának, ha nincs áthárított adó az értékesítési láncban −, vagy a tagállami eltérések jelentősen torzítanák a piacot.

A közösségi áfaszabályozás lényege, hogy a végfogyasztó a bolt polcáról bármilyen konzervet is vegyen le, annak ugyanannyi az áfatartalma. Nem számít, hogy Dániából vagy Németországból származik a termék, mert az áfa rajta magyar. Ezeket a kritériumokat egymás mellé rakva végeredményben az látszik, hogy az uniós áfaszabályozás alapjaiban vannak ellentmondások, amelyek feloldása roppant nehéz, ha nem lehetetlen.

Az ugyanakkor felérne az önmegsemmisítő gomb megnyomásával, ha a bizottság beismerné: a közösségi áfaszabályozás úgy rossz, ahogy van, mert vagy magában hordozza a durva csalások lehetőségét, vagy elveszíti az értelmét. Az áfa ugyanis egyfajta "bezzegadó" az unióban: a legjobban harmonizált adónem, amelynek egy részét ráadásul a tagállamok direktben be is fizetik az uniós kasszába. Lehetetlen most kiállni és azt mondani: ez nem működik, ki kell találni valami mást. Az áfát 1987 óta alakítgatják uniós szinten, az új irányelv 2006-ban készült el. A bizottság − és az uniós adóügy, úgy, ahogy van − akkora presztízsveszteséget szenvedne el, amelyet talán sosem tudna kiheverni.

Az áfa kudarcát érintő beismerés a legvisszafogottabb szcenárióban is ordítássá erősítené az unióban a brüsszeli előírásoktól mentes adórendszert támogató hangokat. És akkor nemcsak a közös áfától kellene búcsút venni, hanem a harmonizált társasági adóalap ötletétől, a tranzakciós adótól és egy sor egyéb szabályozástól is.

F. Szabó Emese, a Napi Gazdaság szerkesztője

Szerző: F. Szabó Emese