Az arány csökkentése jó lett volna a világ szegényeinek, a környezetnek és az adófizetőknek is. A redukció segített volna abban, hogy a jövőben okosabb klímamegoldásokat találhassunk. A váratlan halasztás ezért komoly csalódást jelent.
A bioüzemanyag-sztori tökéletes példája annak, hogy a jó szándék miként vezethet katasztrofálisan rossz eredményekhez. A környezetvédők a bioüzemanyagokat eredetileg a globális felmelegedés elleni harc csodafegyvereként ünnepelték, mivel használatuk kisebb széndioxid-kibocsátással jár. A zöld álom sajnos rémálommá vált, a környezetvédők többsége is ellene fordult. Még maga Al Gore is elismeri, hogy a bioüzemanyag "tévedés" és "nem a helyes irányvonal".
Több tanulmány rámutatott, hogy miközben a bioüzemanyagok alapjául szolgáló növényeknek mezőgazdasági termőterületeket különítenek el, azzal a hagyományos kultúrákat egyszerűen más területekre kényszerítik. Az utóbbiak egy része mindenképpen erdő lesz, márpedig ha az erdőket kiirtják, az extra széndioxid-kibocsátást jelent. A bioüzemanyag-alapanyagok fosszilis műtrágyát igényelnek, és a feldolgozásukhoz szükséges energiát is gyakran fosszilis források biztosítják. Az International Institute of Sustainable Development (IISD) tanulmányának következtetése szerint a bioüzemanyag használatának köszönhető széndioxidkibocsátás-csökkenés azzal jár, hogy közel ugyanakkora mennyiséggel nő a kibocsátás az erdők kiirtása és a fosszilis energiahordozók elégetése miatt.
Az Európai Unió bioüzemanyag-politikája valószínűleg összesen mindössze egytized százalékkal csökkenti az EU-ban a széndioxid-kibocsátást. Ha az irányvonalat a század végéig folytatjuk, a teljes megtakarítás még mindig jelentéktelen marad. Ha a standard klímamodellt vesszük alapul, úgy az uniós bioüzemanyag-politika "eredményeként" az évszázad végére várható hőmérséklet-emelkedés mindössze 58 órával következik be később.
Mindezt jelentős költségek árán. Az IISD szerint az uniós adófizetők nettó költsége évente 7,2 milliárd euró. Ugyanezért az összegért a költséghatékonyabb módszert, az uniós széndioxid-piacot használva 300-szor ekkora kibocsátáscsökkenés is elérhető lett volna.
Az eredeti EU-célkitűzés szerint, amelyet a Tanácsnak nem sikerült csökkentenie, 2020-ra a jelenlegi kétszeresére nőhet a bioüzemanyagok aránya. Ezzel a tagországok adófizetőire évente nagyjából 13,8 milliárd euró hárul. A bioüzemanyag-alapanyagok az IISD szerint már jelenleg is Belgium területének − vagy Portugália összes termőföldjének − megfelelő mezőgazdasági területet foglalnak el, és több vizet használnak, mint a Szajna és az Elba együtt.
De ami erkölcsi szempontból talán a legsúlyosabb, hogy az élelmiszert és a termőföldet olyan korban használjuk el az autókba, amikor közel egymilliárd ember még mindig éhezik. A becslések szerint az európai bioüzemanyag-alapanyagokkal lényegében annyi kalóriát égetünk el, amennyi 100 millió ember élelmezésére elegendő lenne. Az Egyesült Államok, amelynek bioüzemanyag-programja nagyjából kétszer ekkora, jelenleg a világ összes kalóriájának több mint 5 százalékát égeti el.
Az élelmiszerek árának elmúlt években tapasztalt növekedéséért nem kizárólag a bioüzemanyag okolható, de biztos, hogy komoly szerepet játszik benne. Miközben a legszegényebbek nehezen jutnak élelmiszerhez, a jólétben élő nyugatiak a bioüzemanyag-alapanyagok árát komoly szubvenciókkal csökkentik. Benjamin Senauer, a University of Minnesota professzorának becslése szerint jelenleg 30 millió ember éhezik a bioüzemanyag-programok következményei miatt. Ha nem változtatunk, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének becslése szerint 2020-ra további 40−135 millió ember fog ugyanezért éhezni.
Akkor vajon miért használjuk továbbra is a bioüzemanyagokat? A válasz egyszerű: az elköltött több tíz milliárd euró miatt nagyon sokaknak érdeke az irányvonal folytatása − még azután is, hogy nyilvánvalóvá vált: nagyon magas költségen nagyon szerény hasznot hajt csak. Ahogy Al Gore fogalmazott: "Ha egy program elindult, akkor nehéz kezelni azokat a lobbikat, amelyek mozgásban tartják."
A globális klímapolitikára a Climate Policy Initiative szerint naponta körülbelül egymilliárd dollárt költenek el, így óhatatlan, hogy nagyon sok pénz megy el olyan intézkedésekre, amelyek sajnos nagyon szerény eredményt hoznak. A szélturbinák költsége tízszer akkora, mint a kibocsátás csökkenéséből származó haszon, a napeleméknél ez az arány közel van a 100-hoz. Erre a két technológiára azonban évente nagyjából 160 milliárd eurót költenek el, és számos intézmény érdeke, hogy ez a hordó nyitva maradjon.
A bioüzemanyagokkal szembeni, egyre erősebb ellenállás egy racionálisabb klímapolitika felé is irányt mutat. Ha meg tudjuk állítani − vagy legalább lassítani − a bioüzemanyagok térnyerését, emberéleteket menthetünk meg, pénzt takaríthatunk meg, és elkezdhetünk hatékonyabb módszereken gondolkodni. Az utóbbi azt jelenti, hogy jobb, termékenyebb mezőgazdaságba fektetünk, amely több embert képes eltartani, és több teret szabadít fel a természet számára. És olyan kutatásokba, amelyek révén okosabb zöldtechnológiák jelennek meg, amelyek a jövőben ténylegesen működőképesek lesznek.
A legfőbb ideje tehát megálljt mondani az ostoba és erkölcstelen bioüzemanyag-programoknak. Nem csupán az előirányzatok óvatos csökkentésével, de a támogatások bátor megszüntetésével.
Bjørn Lomborg, a Copenhagen Business School professzora, a Copenhagen Consensus Center alapító igazgatója
Szerző: Csaba Ferenc
