Hiba lenne azt gondolni, hogy Ukrajna Oroszország − és Viktor Janukovics Vlagyimir Putyin − babérjaira tör kicsiben. Bár a két ország nyelve és kultúrája hasonló, politikai rendszerük nem is lehetne különbözőbb, főleg ha az oligarchák politikára gyakorolt hatását vesszük alapul.
Nem mind orosz
Putyin a kétezres évek közepére gyakorlatilag felszámolta az oligarchák operatív szintű befolyását az orosz napi politikára, elég a szibériai börtönéveit töltő volt Jukosz-vezérre, Mihail Hodorkovszkijra, vagy a nemrégen londoni száműzetésben elhunyt Borisz Berezovszkijra gondolni. A jelcini idők végén gyakorlatilag nyíltan, a "famílián" keresztül irányító oligarchák befolyását Putyin szisztematikusan szüntette meg, és helyettük az általa kinevezett "szilovikik" vannak hatalmon immáron több mint egy évtizede Oroszországban.
Ezzel szemben Ukrajnában az 1991-es függetlenedés után egyedülálló politikai rendszer épült ki. A Leonyid Kucsma által meghatározott kilencvenes években, az ellenőrizetlen és gyors privatizációk nyomán számos oligarcha és hozzájuk köthető klán emelkedett ki nagyjából hasonló módon, mint Oroszországban. Az ekkor meghatározó klánok, mint a donyecki, a dnyipropetrovszki és a kijevi a gazdaság olyan területein jelentek meg, mint a fémfeldolgozó ipar, a bank- vagy az energetikai szektor. A donyecki klán mai napig meghatározó vezetője Rinat Ahmetov, a leggazdagabb ukrán üzletember, aki szoros szálakkal kötődik Viktor Janukovics elnökhöz. A dnyipropetrovszki klán mára elvesztette meghatározó szerepét, egyedüli "érdekessége", hogy a bebörtönzött exminiszterelnök, Julia Tyimosenko itt kezdte a karrierjét a kilencvenes évek közepén. Míg ennek a két klánnak meghatározó gazdasági hatalma volt, a direkt politikai hatalmi bázisra épülő, ám gyenge üzleti lábakon álló klán a kijevi "hetek" voltak, élükön a hosszan regnáló Kucsma elnökkel. A kétezres évek elejére ezeknek a klánoknak a politikai befolyása elképesztő méreteket öltött, lényegesen nagyobb súlyuk volt, mint Borisz Jelcin utolsó éveiben bármelyik orosz oligarchának. Sokat elárul minderről a befolyásról, hogy Ukrajna egyértelmű orosz kereskedelmi és energetikai függőségének ellenére ezek a csoportok sikeresen akadályozták meg, hogy bármely jelentős orosz oligarchikus csoport komolyabban megvethesse a lábát ukrán földön. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ukrán üzletembereknek ne az orosz piac lenne továbbra is az egyik legfontosabb, de az az érdekes aszimmetria, miszerint lényegesen több ukrán oligarchának van oroszországi érdekeltsége, mint fordítva, a mai napig fennmaradt.
Ukrán narancs
A kétezres évek elejére reformmentes, status quón alapuló rendszerének köszönhetően Kucsma elnöki hatalma komoly eróziónak indult, nem véletlenül hívták utolsó éveit kucsmai pangásnak. Az alig mérhető népszerűségű elnök komoly politikai nyomás alá került, melyet az oligarchák is egyre nagyobb aggodalommal figyeltek. A 2004-es "narancsos forradalom" paradox módon azért törhetett ki és lehetett annyira sikeres, mert az ukrán politikát teljes mértékben uraló oligarchák nem tudtak megállapodni Kucsma utódjáról. Nagyrészt azért, mert tisztában voltak a csoportok azzal, hogy egy új elnök új hatalmi struktúrát építhet ki, és az a klán, amelynek a támogatásával kerül hatalomra, felboríthatja az eddigi egyensúlyt, és kiterjesztheti befolyását, ezzel végletesen veszélyeztetve a többi klán eddigi érdekeltségeit. Mivel az oligarchák ekkorra nagyrészt legalizálták a "bizniszt", komoly félelmük volt, hogy egy Putyinhoz hasonlóan erős vezető nemes egyszerűséggel kiforgatja őket vagyonukból, és ezzel hatalmukból. Ám az ukrán tömegeknek elegük lett a huzavonából, az évek óta tartó megfagyott politikai helyzetből, demokráciát akartak, és utcára vonultak.
Ekkor történt meg az a rendkívül érdekes és a mai napig meglepő fordulat, hogy a tömegek egy, a klánok látókörén kívüli embert, Viktor Juscsenkót emeltek piedesztálra, aki függetlenségével, patriotizmusával, oroszellenességével és radikális korrupcióellenességével valódi rémálmot testesített meg az ukrán politikát uraló oligarchák számára. Juscsenkót csupán néhány lvovi és nyugat-ukrajnai üzletember támogatta, akiknek vagyona és befolyása nem volt mérhető az Ahmetovokhoz és Firtasokhoz. Éppen ez okozta Juscsenkó vesztét, ami a dioxinmérgezéses esettel hajszál híján nem csak képletes lett: sem kézzelfogható üzleti, sem elegendő politikai támogatottsága nem volt a regnáló elit részéről, "csupán" a tömegek bizalmát élvezte, ami egy ukrán típusú oligarchikus államban nem bizonyult elegendőnek. Mindez teljes politikai tehetetlenségben manifesztálódott, Juscsenkó támogatottsága a narancsos ellenzék megosztottsága és a 2004-es katarzis után törvényszerűen következő elementáris csalódottság miatt elolvadt az elnöksége végére.
A 2004−2010 közötti időszakban felbomlott a klánok egyensúlya, ám ez nem járt a helyzet lényegi átalakulásával. A legszembeötlőbb változás az volt, hogy az egyre növekvő politikai hatalmi űrt betöltendő az oligarchák szakítottak eddigi apolitikus mentalitásukkal − értve ezalatt a rejtőzködő, szürke eminenciás attitűdöt − és kiléptek a politika porondjára. Jó példa erre Rinat Ahmetov, aki indult a 2007-es parlamenti választásokon, és be is jutott az ukrán Radába. A Régiók Pártja színeiben indult, amely párt Viktor Janukovics egyre nagyobb támogatója lett, és képviselőinek fele valamilyen módon kapcsolható Ahmetov üzleteihez. Mindez kiválóan példázza, mennyire (nem) valósult meg az ukrán demokrácia a 2004−2010-es időszakban. Ahmetov csoportja mellett egy új erő emelkedett fel, a RUE-csoport, olyan nevekkel fémjelezve, mint Jurij Bojko vagy Szergej Ljovocskin, illetve a Magyarországon rendkívül aktív Dmitro Firtas. Utóbbi inkább sorolható a magányos farkasok közé, ám egyike a legbefolyásosabb oligarcháknak, rendszertől és elnöktől függetlenül.
Csend, rend, börtön
A 2010-re kialakult újabb politikai vákuum unikuma, hogy Julia Tyimosenko amolyan ukrán Vasladyként színre lépve komoly népszerűségre tett szert, és azzal fenyegette a klánokat, hogy elszabadult hajóágyúként lerombolhatja a gondosan felépített rendszert. Ugyanis Tyimosenko amellett, hogy női vezető - ami a szláv politikai rendszerekben egyenlő egy szitokszóval -, még népszerű is volt, sőt igen jól ismerte a klánok belső felépítését és gyenge pontjait, mivel maga is az egyik legbefolyásosabban kezdte üzleti és politikai karrierjét. Mivel a 2004-es első ijedelem után a klánok megnyugodtak, érzékelve, mennyivel jobb lehetőségeket rejt magában a gyenge elnöki és egy erősebb, de tagolt parlamentáris felépítés, Tyimosenko népszerűsége és a benne rejlő veszély lehetetlenné tette, hogy Ukrajnában egy mostaninál transzparensebb és stabilabb politikai rendszer épüljön ki. Ebből következően nem véletlen, hogy Tyimosenko a mai napig nem hagyhatta el a börtönt.
Ám a klánok 2010-ben elszámították magukat: Viktor Janukovics, aki erőtlen és önállótlan politikusnak tűnt, amint megnyerte az elnöki széket, azonnal nekilátott gazdasági hatalma kiépítésének. Szemben Vlagyimir Putyinnal, akinél szofisztikáltabban gyarapodó vezetőt Záhonytól keletre keresve sem találnánk, Janukovics ajtóstul rontott a házba, és jelcini mintára megalapította a Famíliát, két fiát téve meg vezetőnek. Ami Juscsenkónak és Tyimosenkónak nem sikerült, Janukovics véghez vitte: mára a Família az egyik legbefolyásosabb ukrán klán, komoly politikai erőt képvisel, bár gazdasági és pénzügyi szempontból még mindig messze elmarad Ahmetovtól vagy a RUE-csoporttól. Ahhoz, hogy első számú klánná váljon, még nem elég erős, ugyanis felemelkedésével párhuzamosan szüksége volt támogatókra, köztük Firtasra és Ahmetovra. Míg Firtas pozíciói gyengültek 2009-ben, a Naftogaz átalakítása során, 2011 után olyan üzletekbe vásárolhatta be magát, mint a titánfeldolgozás vagy a vegyipar. Ahmetov hatalma pedig eddig sosem látott méreteket öltött, az általa vezetett DTEK csoport olyannyira megkerülhetetlen ma Ukrajnában, hogy még az orosz oligarcháknak is beletört a foguk, mikor terjeszkedni próbáltak az oroszbarátnak elkönyvelt Janukovics-érában.
Európai vámunió
Mindez pedig elvezet a mai EU−Oroszország−Ukrajna tragikomédiához. Az európai és amerikai vezetők árgus szemekkel figyelik Putyin és Janukovics minden dácsázását, bámulva a fát, és nem látva mögötte az oligarchák erdejét. Amikor októberben Dmitro Firtas kapott 5 milliárd köbméter földgázt a Gazpromtól, 269 dollárért ezer köbméterenként, tranzitellátási biztosíték köpenyébe burkolva, akkor már látni lehetett, hogy olyan folyamatok indultak el, amelyek borítékolhatóvá tették az ukrán kihátrálást az unióval kötendő szerződésből. Moszkva nemes egyszerűséggel kinyitotta a pénzcsapot. Szó sincs itt Janukovics "zseniális", tétet növelő játszmájáról, szó sincs orosz okkupációról, egyszerűen Moszkva felismerte azt, hogy Janukovicshoz (és hosszú távon az ukrán piachoz) az oligarchákon át vezet az út. A játszma kétségtelenül az egyik legizgalmasabb Putyin megerősödése óta a régióban. Az ukrán oligarchák nagyot kockáztatnak, ha engednek Moszkvának, ugyanis nehezen kiépített és fenntartott üzleti hegemóniájukat veszíthetik el az ukrán piacon. Ám az unióhoz való közeledés még nagyobb kockázatokat rejtene magában, úgymint transzparencia, korrupcióellenesség és valódi demokrácia − legalábbis hosszú távon. Ennél számukra lényegesen kisebb az orosz konkurencia jelentette veszély: ha húsz éven át sikerült visszaverni az orosz üzleti (és nem politikai!) befolyást, ezután is menni fog. Kétségtelen, hogy számukra lényegesen könnyebb üzletről tárgyalni Vlagyimir Putyinnal, mint Angela Merkellel, az már más ügy, milyen feltételekkel. Emellett az oligarcháknak árgus szemekkel kell figyelniük Janukovicsra, ugyanis az elnök néhány Oroszországgal kötendő "speciális" megállapodás révén olyan gazdasági hatalomra tehet szert akár egy éven belül − amennyiben sikerül megőriznie politikai hatalmát, és nem söpri el egy újabb forradalom −, mely könnyen kiütheti a nyeregből a regnáló klánokat.
Merre tovább?
Valószínűtlen tehát, hogy az Ukrajnát valójában irányító oligarchák választani akarnának az EU és az oroszok által kínált vámunió között, ugyanis számukra mindkettő vörös posztó. Az Európai Unió a már említett nyugati üzleti modellt hozná el Ukrajnába szabad kereskedelem és verseny formájában, ami kétségtelenül ijesztően hathat a védővámokon hízott monopóliumok számára. Viszont az Oroszország által kínált vámunió is aggasztó lehet a zárt ukrán piacban érdekelt oligarcháknak, elvégre az valóban megnyitná a határokat a két ország között, nagymértékben veszélyeztetve az ukrán klánok hazai érdekeltségeit. Tehát jelen helyzetben sokkal kevésbé van szó "imperialista" Oroszországról, mely bekebelezné Ukrajnát, vagy az EU-ról, mely Moszkva regionális hatalmi ambícióit korlátozza. Bár mindez jól hangzik, és talán részben igaz is, a probléma gyökere ennél sokkal mélyebben van, sajátos fagyöngyként ejtve foglyul Ukrajnát, lassan kiszíva erejét.
Ám az elmúlt napokban felgyorsult események azt a lehetőséget is hordozzák magukban, hogy az oligarcháknak nem lesz választásuk. Amíg a 2004-es forradalom egy belső pangásra eredeztethető eseménysorozat volt, addig a mostani helyzet eszkalálódása olyan külső tényezőkre vezethető vissza, mint a súlyosan deficites ukrán költségvetés, a külső pénzcsapoktól való függés, az energiaimport GDP-hez mért elképesztően magas hányada és még sorolhatnánk. Ezek a problémák pedig mind nagyrészt a versengő oligarchia ukrán rendszerének mélyen gyökerező fenntarthatatlanságából következnek, mely szisztéma minden esetben előrébb valónak tartja az elit egyéni és csoportérdekét, és Ukrajnát nem egészként kezeli, hanem a hatalmat birtokló klánok felosztott régióijaként. Az Európai Unió pedig Törökország után veszített még egy hatalmas potenciállal rendelkező, feltörekvő gazdaságot. Pedig ha a Görögország megmentésére szánt források és energia töredékét az ukránokkal kötendő szerződés valódi és nem látszat-előkészítésére használták volna, ma ünneplő tömegek hömpölyögnének Kijev utcáin. Az unió elkövette azt a hibát, hogy bement Moszkva utcájába, és fogalma sem volt róla, merre van az előre és a hátra: nem az ajánlatok szintjén kellett volna versenyezni, elvégre Putyint osztogatásban nehéz legyőzni, főleg ha dollárkölcsönről vagy a földgáz áráról van szó. Ehelyett fel kellett volna ismerni, hogy Ukrajnához nem Janukovicson, Tyimosenkón vagy az ukrán ellenzéken át vezet az út (legalábbis eddig), hanem a háttérből irányító oligarchákon át. Senki sem várt volna az uniótól egy "paktumot" az oligarchákkal, csupán azok gazdasági érdekeinek felismerését és − a realitás talaján állva − egy kompromisszumos megoldás felkínálását, amely egyáltalán megnyithatta volna a lehetőségét annak, hogy Ukrajna kitörjön a külső-belső szorításból, és integrálódhasson Európába. Az egyre inkább forradalomra emlékeztető kijevi tüntetések pedig hatalmas kockázatot hordoznak magukban. Egy rendezett, az unió támogatását élvező átmenet helyett könnyedén visszafordíthatatlan eseménysorozatot generálhat a népakarat, mely az EU-hoz való közeledést követeli ma, ám egy tovább éleződő helyzetben szükségszerűen felszínre hozná a több évszázados orosz−ukrán ellentétet. Ebben az esetben az ukrán események visszafordíthatatlanná válnának és elveszítenék regionális jellegüket, elvégre Oroszország beavatkozása valamilyen formában borítékolható lenne, kezdve a gázcsapok elzárásától (ami bennünket is érzékenyen érintene, nemcsak gázügyileg, hanem a kárpátaljai magyarokra nézve is) egészen a katonai intervencióig, ahogyan azt már Szevasztopol orosz enklávéja kérte múlt héten, vagy 2008-ban láthattuk Grúziában. Ebben az esetben pedig az EU és a NATO is egy lényegesen robbanásveszélyesebb helyzetben találná magát, olyan konfliktussal a közvetlen határainál, melyhez képest a két évtizeddel ezelőtti délszláv háború eseményei is eltörpülnének. Amennyiben a tüntetéseket sikerül kezelnie Janukovicsnak és kormányának, akkor pedig egy olyan Ukrajnát láthatunk néhány éven belül, mely félúton lesz valahol Oroszország és Belarusz között − és nem csak földrajzi értelemben. Magyarország és végső soron az EU számára pedig mindkét forgatókönyv hátrányt jelent, mind gazdasági, mind energetikai ellátásbiztonsági és külpolitikai szempontból.
Jenei András,
a Méltányosság Politikaelemző Központ Energia Műhelyének vezetője
Szerző:
