Sokan vélik úgy: az európai gazdaság bővüléséhez mindenekelőtt a feldolgozóipar visszaesését kellene megállítani. Az Európai Bizottság 2012-ben kiadott, "Egy erősebb európai ipar a növekedés és a gazdasági kilábalás szolgálatában" című kommünikéje például leszögezi: "Európának iparra van szüksége". Az európai újraiparosítás a bizottság által kitűzött célja, hogy az ipar aránya a GDP-ben a jelenlegi 16 százalékról 2020-ig 20 százalékra emelkedjen; ehhez megadták az egyes szektorokra és technológiákra vonatkozó akcióterveket is.
Ahhoz azonban, hogy a helyes irányvonalat megállapíthassuk, figyelembe kell venni azt is, miként változott meg a feldolgozóipar szerepe az európai gazdaságban. Az nem tükrözi a helyzet korrekt megértését, ha a célokat a feldolgozóipar GDP-beli minimális arányára, illetve az egyes szektorokra és technológiákra összpontosítva fogalmazzák meg.
A feldolgozóipar arányának csökkenése az európai GDP-ben, illetve foglalkoztatásban (jelenleg a két mutató rendre 16, illetve 14 százalék) számos tényező következménye. A feldolgozóipar által előállított termékek iránt lassabban nő a kereslet, mint a szolgáltatások iránt, a termelékenység viszont a feldolgozóiparban gyorsabban javul, mint a szolgáltató szektorban, a feldolgozóipar ráadásul egyre erősebb a feltörekvő − mindenekelőtt ázsiai − országokban. A zsugorodás szinte minden alágban és az Európai Unió valamennyi országában nyilvánvaló, különbségek a visszaesés mértékében, illetve az azt kiváltó okok súlyaiban vannak.
Miközben a feldolgozóipar továbbra is meghatározó Európában, illetve Európa szempontjából, a gazdaság egészéhez való hozzájárulása drámaian változik. Miközben a nagyobb hozzáadott értéket képviselő ágazatok erősödnek, a feldolgozóipar legnagyobb mértékben a termelékenység növekedéséhez járul hozzá: a kontinens (versenyszférabeli) k+f kiadásainak 65 százalékát, a termelékenységnövekedésnek pedig 60 százalékát adja. Ez az eltolódás azt a stratégiát is tükrözi, amelynek lényege, hogy úgy növelik a hozzáadott értéket, hogy a termékekhez egyre több szolgáltatást is kapcsolnak. Mindez azt is jelenti, hogy a feldolgozóiparban egyre több nagyobb szaktudással rendelkező − és jobban fizetett − munkaerőre van szükség.
A nagyobb hozzáadott értéket képviselő, innovatívabb, komolyabb szaktudást igénylő tevékenységek felé történő eltolódás a feldolgozóipar valamennyi ágazatában tetten érhető, még az olyan hagyományos területeken is, amilyen az élelmiszer- vagy a textilipar. Az egyes szektorok közötti régi határvonalak így a gazdaságpolitikai irányvonal szempontjából egyre inkább irrelevánssá válnak, a helyüket a kisebb, illetve nagyobb hozzáadott értéket előállító tevékenységek közötti határok foglalják el.
A nagy hozzáadott értékű tevékenységek egyre szorosabban illeszkednek a globális értékláncokba. A kapcsolódás vállalatok és országok számára egyaránt lehetővé teszi, hogy egyes kitüntetett tevékenységekre koncentráljanak, hatékonyabbá váljanak, termelékenységük pedig gyorsabban növekedjen. Európában sok cég van, amely a kontinens értékláncaihoz is − vagy csak azokhoz − kapcsolódik. Ezek az értékláncok, amelyek az uniós egységes piacnak köszönhetően váltak sikeressé, ugyanakkor csatlakoznak a globális láncokhoz is, aminek eredményeként az európai cégek globálisan is versenyképessé váltak.
Mindez azt jelenti, hogy az "Európának ipar kell" credót le kell cserélni az "Európának innovatív vállalatokra van szüksége, amelyek magas hozzáadott értékű tevékenységet végeznek és kapcsolódnak az európai, illetve globális értékláncokba" jelszóra. Az uniós döntéshozóknak Európát az innovatív cégek számára kell vonzóvá tenniük − független attól, hogy ezek melyik szektorban tevékenykednek.
A nagy, nyitott és összefüggő piachoz való csatlakozás minden vállalat számára fontos tényező a működés helyszínének kiválasztásakor, úgy a feldolgozóiparban, mint azon kívül. A cégeknek szükségük van arra is, hogy hozzáférjenek hatékony infrastrukturális szolgáltatásokhoz, képzett munkaerőhöz, versenyképes árú alapanyagokhoz, valamint a pénzpiacokhoz, hogy finanszírozni tudják innovációikat és nemzetközi növekedési stratégiájukat. A feldolgozóipar erősítését célul kitűző döntéshozóknak ezért a dinamikus és versenyképes egységes uniós piac megteremtését kell fő prioritássá tenniük. Sok a tennivaló: nem csupán az európai termékpiacok integrációjában, de a valóban egységes közlekedési, távközlési, pénzügyi és energiapiac, valamint a felsőoktatás és a kutatás területén is.
A dinamikus és versenyképes egységes uniós piacot nemzeti szintű szociális reformoknak kell támogatniuk, amelyek nagyobb rugalmasságot és biztonságot nyújtanak a dolgozóknak. Utóbbiaknak pedig több szakértelemre kell szert tenniük: nem csupán az iskolákban, de a munkahelyükön, szakmai pályafutásuk teljes ideje alatt is.
A szerzők a Bruegel szenior munkatársai
Szerző: Csaba Ferenc
