A magyar sport az elmúlt másfél évtizedben soha nem látott mennyiségű állami és államközeli forráshoz jutott. A sajtóban megjelent becslések szerint 2011 és 2026 között összesen mintegy 5500 milliárd forint áramlott a sportba különböző csatornákon keresztül, ami több évben is a GDP közel 1 százalékát jelentette, 2020-ban pedig a 2 százalékot is megközelítette. A rendszer egyik legfontosabb eleme a 2011-ben bevezetett tao-finanszírozás volt, amely lehetővé tette, hogy a cégek társasági adójuk egy részét közvetlenül sportszervezeteknek ajánlják fel.
A konstrukció azonban már a születésekor sem volt problémamentes. Az mfor. hu-nak adott elemzésében Szabados Gábor sportközgazdász szerint az Orbán-kormány „azonnal megpróbálta engedélyeztetni az Európai Unióval a tao-alapú sporttámogatási rendszert, azonban ez a folyamat végül több mint egy évig tartott”. Az eredeti elképzelések között ráadásul szerepelt volna az is, hogy a támogatásokból akár profi sportolói béreket is lehessen finanszírozni, ezt azonban végül Brüsszel nyomására kivették a rendszerből. A tao végül hat kiemelt csapatsportágban – köztük a labdarúgásban és a kézilabdában – vált a finanszírozás egyik legfontosabb pillérévé.
Bár a tao egyik deklarált célja az utánpótlás- és szabadidősport támogatása volt, a gyakorlatban a pénzek jelentős része végül a profi sportban landolt. Szabados Gábor szerint „nem lehet elvitatni a tao erényeit”, hiszen rengeteg fiatal sportoló számára javultak a körülmények, ugyanakkor úgy látja: „nagyon alacsony volt a rendszer hatásfoka”.
A sportközgazdász szerint a visszaélések egyik legjellemzőbb formája az volt, hogy klubok papíron utánpótláscélokra hívtak le támogatásokat, miközben azok valójában a felnőttcsapatok működését segítették. Gyakori volt például, hogy vezetőedzők fizetésének nagyobb részét utánpótlásedzői jogcímen számolták el, mert ezt már lehetett tao-pénzből finanszírozni. Emellett előfordult az is, hogy egyes klubok kizárólag azért indítottak utánpótláscsapatokat, hogy jogosulttá váljanak a támogatásokra.
Szabados szerint azonban a rendszer legnagyobb problémája mégsem ez volt, hanem az, hogy „sokszor nem a szakmai indokok döntöttek arról, hogy milyen sportberuházások valósuljanak meg”. Úgy fogalmazott: „ha egy klubnak vagy szövetségnek megvoltak a megfelelő politikai és gazdasági kapcsolatai, akkor gyakorlatilag bármit elérhettek, amit csak akartak”. Ennek következménye lett több olyan stadion- és létesítményfejlesztés, amely nemcsak túlárazott volt, hanem hosszú távon sem tud piaci alapon működni, így fenntartásuk továbbra is jelentős közpénzt igényel.
A Tisza Párt egyelőre nem beszél a tao-rendszer felszámolásáról, ugyanakkor gyökeresen átalakítaná annak működését. A párt programja szerint „a jelenleg társasági adón keresztül érkező finanszírozási összegeket nem csökkentjük, azokat teljes egészében a sportra fordítjuk, de költségvetési tényezővé tesszük, és biztosítjuk a hatékony felhasználást”.
Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy a cégek felajánlásai nem közvetlenül a sportszervezetekhez érkeznének, hanem előbb az államkasszába folynának be, és egy központi szerv döntene a pénzek elosztásáról. Szabados Gábor szerint ez indokolt lenne, mert „eddig a pénzek kifizetése az állam megkerülésével működött”, miközben közpénzről van szó. A szakértő szerint a következő évek egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy sikerül-e valóban szakmai alapokra helyezni a sportfinanszírozást, és csökkenteni a politikai kapcsolatok szerepét a támogatási döntésekben.