Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az EU-tagfelvétel előtt Magyarország az új tagállamok között a 3. helyen állt az unió átlagához mért egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson mért GDP tekintetében, 2007-ben azonban már csak az 5. helyen volt - többek közt ez derül ki az Ecostat által a magyar csatlakozás ötödik évfordulójára elkészített tanulmányból. A jelentés megállapítja, hogy Magyarország a vizsgált időszak egészére készített kohéziós rangsor 9. helyezettje, de úgy, hogy ezt a helyét még nagyrészt a csatlakozását megelőző évek eredményeinek köszönheti. (Korábban csak Szlovénia és Csehország előzött meg minket, tavalyelőtt pedig már Észtország és Szlovákia is úgy, hogy az EU-átlaghoz mért magyar teljesítmény 63,2 százalékról 62,6-re romlott.) Az integrációs lehetőséggel talán hazánk élt a legrosszabbul, aminek következménye az, hogy a tagfelvételtől számított kohéziós rangsorban Magyarország az utolsó helyen áll.
E tendencia egyik magyarázata, hogy a külföldi vállalati tulajdonhányad aránya nálunk az új tagországok között kiemelkedően magas. A különösen kedvezőtlen konjunktúrájú időszakokban a válság miatt visszaesik a működő tőke beáramlása, vele párhuzamosan, azt meghaladóan nő a kivitt profitok többlete, ami sérülékenyebbé teszi a magyar gazdaságot.
Ez fejeződik ki az alábbi ábrában, amely a nettó nemzeti jövedelem változását mutatja be.
E jelzőszám bruttó hazai termék (GDP) változásához mért növekedési indexe ugyanis az utóbbi években már egyre nagyobb (egy százalékpontot is meghaladó) különbséget mutat Magyarországon. Emiatt az ország számára rendelkezésre álló diszponibilis (elkölthető) jövedelem mind inkább elmarad a GDP-mutatók alapján számolt értékektől. Ennek az uniós átlagtól mért jövedelem-elmaradásunknak a mértéke ma már közel 10 százalékpontot tesz ki. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a külföldi tőkebehozatal előnytelen lett volna az ország számára, hiszen e források tették lehetővé az 1990-es években azt az uniós viszonylatban kiemelkedő üteműnek számító gazdasági növekedést, amelynek révén akkor a felzárkózó országok élvonalába tartoztunk.
Az elpuskázott lehetőségekhez tartozik az is, hogy Magyarország még mindig nem tagja az eurózónának. A válság során megúszható lett volna a forintválság, a devizahitelek nem drágultak volna meg, az Európai Központi Bank pedig minden eszközével az ország mögé állhatna, és korlátlan hitelt nyújthatna a bankoknak, ami jelenleg nem lehetséges. (Az ECB által nyújtott ötmilliárd eurós hitelkeret az MNB-nek szólt) Csehország és Lengyelország hazánkhoz képest eddig sokkal jobban átvészelte a pénzügyi válságot. Ez a megállapítás mindenekelőtt Csehországra igaz, ahol sem a lakosság, sem a vállalati szféra nem adósodott el külföldi devizában, az adósságállomány is viszonylag alacsony, így az ország számára várhatóan továbbra sem lesz nagyon sürgető az euró gyorsított ütemű bevezetése.
Jobban is kijöhettünk volna a csatlakozásból
Az uniós tagság nagy általánosságban valamennyi tagország számára előnyös volt, de leginkább az új tagországok fejlődését segítette elő. A 2004. évi bővítéssel taggá vált országok közül ugyanis általuk is érezhetően csak azok az új tagországok értek el számottevő felzárkózási teljesítményt, amelyek leginkább betartották a gazdasági fejlődés általános egyensúlyi törvényszerűségeit, és amelyek az uniós támogatásokat a gazdasági növekedés leginkább szűk keresztmetszetet jelentő szegmenseinél használták fel.
Magyarország viszont a csatlakozást követő években, ebben az alkalmazkodási folyamatban, a legkisebb eredményt elérő országok közé került, nem sikerült a csatlakozás nyújtotta potenciális lehetőségek optimális kihasználását elérni.
Az Ecostat szerint ezért fontos, hogy a válságkezelő programmal visszataláljon a gazdaság az egyensúlyi pályára, amelynek eredményeként azután egy hosszú távú stratégiai nemzeti program segítségével - a válság utáni években - újból élni tudjunk az integrációból adódó potenciális fejlődési lehetőségekkel.
Jobban odacsapott az eurózónán kívüli országoknak a válság
Megállapítható, hogy az EU sem intézményrendszerében, sem, a hatáskörök megosztásában sem pénzügyi tartalékolási-hitelezési gyakorlatában nem volt felkészülve a zónán kívüli tagországok megsegítésére. Az is tény, hogy az eurózónán belül a pénzügyi válság hatásainak kivédésére hozott rendelkezések közül nem egy hátrányos helyzetbe hozta azokat az országokat - főleg az új tagállamokat -, amelyek nem tagjai az euró-övezetnek. A krízis minden jel szerint sokkal jobban sújthatja az EU új tagállamait, mint a régieket.
A bankbetéteseknek nyújtott állami garanciák koordinálatlan kiterjesztése felerősíthette azt a hatást, amit a befektetőknek a megbízhatónak ítélt német és amerikai államkötvények felé való menekülése okozott. Számos arra utaló jel van, hogy a nyugat-európai anyacégek saját likviditásuk erősítése céljából lényegében elvágták kelet-európai fiókjaikat a hitelforrásoktól, tovább rontva ezzel a helyzetet. További problémát jelentett, hogy az ECB Dániától eltérően az új tagállamok központi bankjaira nem terjesztette ki azokat a kölcsönös valuta-megállapodásokat (swap), amelyek szükségesek lettek volna az euróhitelekhez való korlátozott hozzáféréssel rendelkező kereskedelmi bankok számára az új tagállamokban. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed 2008 őszén ilyen megállapodásokat kötött 14 jegybankkal, köztük az Európai Központi Bankkal, ami lényegében biztosította a dollárforrások elérhetőségét ezen országok számára. Az sem könnyítette meg az új tagállamok helyzetét, hogy az Európai Központi Bank jelenleg nem fogad el nem euróban, hanem nemzeti valutában jegyzett államkötvényeket, ami- mivel ezek a kötvények nem voltak többé vonzók - hozzájárult a tömeges eladásukhoz.
Emellett az új tagállamok rendkívüli mértékben függenek az EU-val folytatott kereskedelemtől (a tőkeképzés forrása számukra a belső megtakarítások helyett a közvetlen működő tőke beáramlása volt). Ahogy az euró-zóna gazdasága recesszióba süllyed, az új tagállamok exportját nagyban érintik majd, aminek negatív hatásai inkább középtávon jelentkeznek.
Milyen intézkedések segíthetnének rövidtávon?
Megoldást jelenthetne egy hatékony közösségi szintű válságkezelő alap létrehozása. Az április 2-án a G20 -on IMF-nek felajánlott 80 milliárd dollárnyi uniós összeg közvetve juthat el a rászoruló új tagállamoknak, kettős kritériumkövetelményt is támasztva.
Az ECB ideiglenes valutacsere lehetőséget (swapot) kínálhatna fel az euró-zónán kívül új tagállamok számára, ahogy azt Dániával is tette. Az ECB-nek emellett fontolóra kellene vennie a nem euróban jegyzett államkötvények elfogadását. A nyugat-európai kormányoknak és pénzügyi felügyeleteknek pedig tartózkodniuk kellene minden olyan intézkedéstől, ami az indokoltnál nagyobb mértékben leszűkíti a rendelkezésre álló hitelforrásokat a nyugati bankok kelet-európai leányvállalatainál.
Az új tagállamok kormányainak és jegybankjainak minden tőlük telhetőt meg kellene tenniük a hitelszűke megelőzésére és - ahol a költségvetés mozgástere ezt megengedi (hazánkban semmiképp) - az erőteljes fiskális élénkítés érdekében. Az Európai Beruházási Banknak és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknak (EBRD) is bővítenie kell az új tagállamok rendelkezésére álló hitelforrásokat.
A rögzített árfolyam-rendszerekkel operáló országoknak pedig lehetőség szerint a nominálbérek csökkentése révén kellene reálárfolyam-kiigazítást végrehajtaniuk. Az államadósság finanszírozásában az IMF-EU hitelkeret elhárította a likviditási válságot. Ennek és más intézkedéseknek köszönhetően a rövid lejáratú állampapír-piac lassan konszolidálódik. A pénzügyi stabilitás megteremtése szempontjából az Euró-zónához történő csatlakozás, illetve ezt megelőzően az ERM-2 rendszerbe történő mielőbbi belépés Magyarország számára sürgőssé és fontossá vált. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ahhoz, hogy az euró nyújtotta stabilitást a magyar gazdaság is mielőbb el tudja érni, még inkább szükség van a hazánkban is, az ún. maastrichti kritériumok teljesítését előkészítő stabilizációs feltételekre.
