Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Kijevben működő Oroszországi Konfliktuskutató és Elemző Intézet (IKAR) legfrissebb kutatása szerint az orosz társadalom háborús fásultsága négyéves csúcsra ért. A megkérdezettek 81 százaléka mondta azt, hogy támogatná a háború lezárását „akár már holnap”. Ez a szám az elmúlt években stabilan 72-75 százalék között mozgott, a mostani megugrás egyértelműen jelzi, hogy a hátország tartalékai fogynak. Ezzel párhuzamosan a háború végső, határidők nélküli folytatását – a teljes katonai győzelemig – már mindössze a lakosság 9 százaléka követeli.
Az Ukrajna elleni, a Kreml narratívájában csak különleges katonai műveletnek (SZVO) nevezett háború kérdése újra az oroszok első számú mindennapi problémájává vált: a válaszadók 33 százaléka nevezte meg a legégetőbb gondként, megelőzve az alacsony fizetéseket és a magas árakat. Az oroszok többsége szerint Putyinnak a gazdasági helyzet javítását és a háború lezárását kellene a legfőbb prioritássá tennie,
vagyis a társadalom a békeidőktől várná az életszínvonal javulását.
Ez a hangulatváltozás a belső, Kreml-közeli mérésekben is látszik. A FOM közvélemény-kutató adatai szerint a Putyin iránti személyes bizalom 69 százalékra esett vissza, ami a legalacsonyabb szint a 2022-es invázió óta. A mérést ráadásul közvetlenül azután készítették, hogy Ukrajna végrehajtotta az eddigi legnagyobb dróntámadását Moszkva ellen.
A népszerűség zuhanása pont a legrosszabbkor, a szeptemberi parlamenti választások előtt jött a Kremlnek. Az orosz lakosság a gazdasági és infrastrukturális problémák miatti dühét hagyományosan nem közvetlenül Putyinon, hanem a kormánypárton, az Egységes Oroszországon veri le, amelynek valós támogatottsága jelenleg inkább a 30 százalékhoz van közelebb, mint a 40-hez. Hogy megállítsák a lemorzsolódást, a Kreml olyan lépésre szánta el magát, amire 2007 óta nem volt példa: Putyin imázsát közvetlenül rákötötték a kormánypártra, és a legutóbbi kongresszuson már „Az elnök pártjaként” kezdték hirdetni magukat,
azt sulykolva, hogy Putyin mellett állni a kötelező minimum.
Az orosz háborúpárti bloggerekről épp könyvet író Ivan Filippov politikai elemző szerint a stratégiaváltás Putyin fokozott elszigeteltségét mutatja.
A front egy kilátástalan húsdaráló, az országban sorban állnak a benzinért, ukrán rakéták és drónok naponta találnak el finomítókat és fegyvergyárakat, a Krím pedig szinte szigetté vált. Ilyen körülmények között Putyint megtenni a legnépszerűtlenebb, épp fulladozó párt arcává olyan döntés, amit csak valaki egy párhuzamos valóságban hozhat meg.
Beszámolók szerint a kormánypárti képviselők már a saját bőrükön érzik a lakossági feszültséget, így az utóbbi hetekben pánikszerűen kezdték visszavonni vagy felpuhítani azokat a népszerűtlen, cenzurális intézkedéseket, amelyeket korábban még ők maguk követeltek. Szergej Bojarszkij, a parlamenti informatikai bizottság elnöke hirtelen közölte, hogy mégsem támogatják a videojátékok korlátozását – miközben fél évvel korábban még ő maga kampányolt a Roblox betiltása mellett. Jevgenyij Poddubnij, a párt egyik jelöltje, ismert állami haditudósító kijelentette, hogy a kormánypárt ellenzi a „szemérmetlen, ostoba és káros művészeti cenzúrát”, jótékonyan elfelejtve, hogy a párt frakciója alig néhány hónapja szavazta meg ugyanezt. Az orosz független sajtó szerint a képviselők sorra hátrálnak ki olyan abszurd javaslatok mögül is,
mint a 60 év felettiek kötelező útlevélcseréje vagy a csecsemőfotósok állami engedélykötelezettsége.
Andrej Kolesnyikov moszkvai politikai elemző szerint Putyin nyilvános megnyilatkozásai már leginkább önámítások, amellyel saját magát próbálja meggyőzni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Az elnök mereven elutasította azt az ukrán tűzszüneti ajánlatot is, amely a távolsági csapások kölcsönös leállításáról szólt volna, ami azt bizonyítja, hogy a Kreml retteg a kezdeményezés elvesztésétől. Nem hajlandó engedményekre.
A gazdasági problémák mára elérték a hétköznapokat is. A minden eddiginél hatékonyabb ukrán dróncsapások miatt az ország több régiójában üzemanyag-fejadagokat kellett bevezetni, miközben a hatóságok kiterjedt mobilinternet-korlátozásokkal és a Telegram blokkolásával próbálják megzavarni az ukrán drónok navigációját. Amelyek viszont már kézzelfoghatóan írják át az oroszok éveken át megszokott, viszonylag kényelmes mindennapjait.
A Nyugat által várt társadalmi robbanás mégis elmarad, és az ellenzéki The Moscow Times hasábjain megszólaló, Moszkvában élő névtelen szerző rá is világít arra, miért tévednek a külföldi megfigyelők.
Amikor az ukrán dróncsapások után hatalmas fekete füstfelhő borította be a moszkvai olajfinomítót, egyesek már a rendszer összeomlását vizionálták. Pedig a többség egyszerűen megvonta a vállát, és folytatta az útját. A BBC tudósítója, Steve Rosenberg is kénytelen volt elismerni, hogy a helyiek teljes közönnyel reagáltak a támadásra. A következő héten
egy uráli tornádó vagy egy vb híján rendezett barátságos futballmeccs nagyobb beszédtémát szolgáltatott a moszkvaiaknak, mint a lángoló finomító.
Az orosz társadalom az elmúlt évtizedekben szinte tökélyre fejlesztette a pszichés túlélési stratégiát. Az orosz átlagpolgár hozzászokott a válságokhoz és a terrorhoz: átélték a Crocus City Hall elleni merényletet, a volgográdi vasúti robbantást, a szentpétervári metrórobbantást vagy a kemerovói plázatüzet.
A dróncsapások és a szankciók ellenére Oroszország nagyvárosai a lakosság többsége számára továbbra is működőképes, modern helynek számítanak. Az oroszok megtanulták átvészelni a rossz napokat: a jövedelmük nagy részét ugyan az alapvető szükségleteikre költik, de a mindennapi élet infrastruktúrája – a szuperexpressz vonatok, a csúcsmodern állami digitális szolgáltatások és a megújult plázák –
fenntartják a normalitás és a viszonylagos jólét illúzióját.
A szerző szerint a külföldi elemzők és az emigrációban élő liberális ellenzék egy vágyvezérelt buborékban élnek, amit ő „a tudat Oroszországának” (Russia of the mind) nevez. Mivel a nyugati elemzők morálisan elítélik a háborút, minden egyes kis repedést a rezsim elkerülhetetlen bukásaként értékelnek. Azt feltételezik, hogy aki hallgat, azért van csendben, mert titokban a megfelelő szikrára vár, hogy fellázadjon.
A valóságban azonban az orosz társadalom többsége egyszerűen nem politizál. Nem tüntetnek, de nem is rajonganak a háborúért; ha megkérdezik őket, 81 százalékuk azonnal aláírná a békét. De amíg a béke nem jön el, addig alkalmazkodnak. Elkerülik a politikai kérdőíveket, a digitális portálokon megjelenő kérdésekre a tipikus reakció:
Szép próbálkozás, őrnagy elvtárs.
Eljárnak koncertekre, kiállításokra, házasodnak, gyereket nevelnek, és görkorcsolyáznak a parkokban – akár a lángoló olajfinomítók árnyékában.
Mihail Vinogradov, a Kremlhez köthető politológus, aki maga is részt vett az Egységes Oroszország konferenciáján, így foglalta össze a hatalmi elit és a társadalom egymásra találását:
„A problémákat elismerik, de nem kezelik kritikusan súlyosként. Arra játszanak, hogy egyszerűen átvészelik a társadalmi elégedetlenség hullámát, és megvárják, amíg a status quo magától helyreáll.” Ez az a bizonyos posztszovjet reflex, ahol Putyinéknak az a dolga, hogy addig se essenek pánikba, ne hozzanak kapkodó intézkedéseket, várják meg, amíg mindenki szépen hazamegy és megpróbál valahogy boldogulni.