Az Európai Parlament (EP) májusi választásával indul a mandátumdömping: a nyáron felálló testületnek nem csupán saját vezetői posztjairól kell döntenie, de szerepe lesz az Európai Bizottság (EB) mandátumának őszi megújításában is.
A nemzetközi sajtó már jó ideje találgat a csúcsposztok betöltéséről, arra is van példa, hogy olyan politikus nevét dobják be, akinek talán meg se fordul a fejében a lehetőség. (Brüsszelben régóta úgy tartják, az a komoly jelölt, aki az utolsó pillanatig cáfolja, hogy szóba jöhetne.) 2014-ben bőven lesz alkalom folytatni a spekulációt, hiszen minden fontos poszt kiadó, de a személyek kiválasztásakor az illetékesek igyekeznek bizonyos egyensúlyt fenntartani. Tekintettel vannak általában a származási ország méretére, elhelyezkedésére, jólétére, integrációs státusára (régi/új tagállam, eurózóna- tagság, centrum/periféria stb.) és persze számít az is, hogy melyik politikai családhoz tartozik a jelölt, milyen tisztséget töltött be odahaza.
A legizgalmasabb kérdés kétségkívül az, hogy ki lesz az Európai Bizottság elnöke José Manuel Barroso után: egyrészt ez a legfontosabb szakmai kihívás, másrészt amíg az elnök személyéről nem születik döntés, addig nem nagyon tudnak a többi posztról gondolkodni. Az eddig felmerült "komoly nevek" közül a legesélyesebb a néppárti Jean-Claude Juncker, a közelmúltban leköszönt luxemburgi kormányfő-pénzügyminiszter hosszú évekig irányította az eurózóna pénzügyminiszteri tanácsát. Rajta kívül gyakran szóba került Guy Verhofstadt egykori belga miniszterelnök − jelenleg az Európai Parlament (EP) liberális frakciójának vezetője − és a néppárti lengyel kormányfő, Donald Tusk, de érdekli a poszt a finn liberális Olli Rehnt és a néppárti luxemburgi Viviane Redinget is (mindketten uniós biztosok, egyben az EB alelnökei).
Nem könnyű megfelelni az íratlan szempontoknak: a tagállamok erős személyiséget keresnek, akit nem lehet marionettként rángatni (legalábbis ha egy másik ország ellentétes érdekének kezeléséről van szó). Az sem ideális viszont, ha az elnök túlságosan szuverén, hiszen akkor fennáll a veszély, hogy nem lesz tekintettel egyes tagállamok egyedi, vitálisnak mondott érdekére (ez főleg a nagyok szemében fontos kritérium). Lehetőleg képviselje az integráció ügyét, de azért ne szaladjon nagyon előre, hiszen nem mindegyik EU-tag elkötelezett a szorosabb együttműködés mellett.
Elnököt kell találni az Európai Tanács élére is Herman van Rompuy helyett. Ellentétben az EB elnökével, vele szemben elvárás a korábbi csúcsvezetői poszt hazájában, hiszen ő az EU nemzetközi arca, ugyanakkor ki kell ismernie magát a szakpolitikák terén is, mert jelentős tanácsi viták esetén kulcsszerepe van a konszenzus megteremtésében.
Az EU kül- és biztonságpolitikai főmegbízottjának egyszerre kell tanácsi és − mint az EB alelnökének − bizottsági szerepet betöltenie, tehát legyen víziója, de ismerje a végrehajtói korlátokat is. Ezt a tisztet jelenleg Catherine Ashton tölti be, hírek szerint esélyes jelölt lehet a NATO-főtitkári posztról 2014-ben leköszönő volt dán kormányfő, Anders Fogh Rasmussen.
Szerző: Fóti Tamás
