Gyorsan tankönyvi példa lett Ljubljanából

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!

Szlovéniának a következő hónapokban 2 milliárd euró lejáró adósságot kellene a piacról megújítania úgy, hogy közben jelentős mértékben emelkedik annak költsége, viszont az ország finanszírozási ereje − a súlyos költségvetési kiigazítás és az azzal járó recesszió miatt − rohamosan gyöngül. Az ország alkalmazkodását nehezíti, hogy relatív − a régió többi országához mért − fejlettsége a magas (a GDP 45 százalékát kitevő) állami újraelosztásból fakad. Az ország egyik sajátos történelmi öröksége, hogy a rendszerváltás idején a privatizáció a térség többi országához képest lassabb volt, aminek legszembetűnőbb hatása, hogy a most bajba jutott bankszektorban az állami tulajdonhányad továbbra is meghaladja a 80 százalékot.

Emiatt várhatóan sokkal nehezebb lesz az európai válságmentő mechanizmust működtetni, amely a banki feltőkésítést és az államháztartás finanszírozását igyekszik szétválasztani. Szlovénia ráadásul adósságspirálba került: az ország 2007. január elsejei, eurócsatlakozás előtti 25 százalékos GDP-arányos adósságrátája idén eléri a 60 százalékot, jövőre pedig a 64-et. A képen csak ronthat, ha az ország nemzetközi mentő csomagra szorul, amire komoly esély van, hiszen a bankszektor együttes mérlegfőösszege a szlovén gazdaság 135 százaléka, ilyen konjunkturális feltételek mellett pusztán állami önerőből szinte lehetetlen a feltőkésítés.

Gyorsan romlottak a mutatók

A legfejlettebb volt jugoszláv tagköztársaság a posztszocialista térségen belül is a leggazdagabbnak, a térség Svájcának számított, hiszen az egy főre jutó jövedelmi mutatója a 2004-es uniós csatlakozás idején elérte a 15 tagállamú közösségi átlag 75 százalékát, 2008-ig pedig 80 százalékig zárkózott fel.

Szlovénia volt az első térségbeli ország, amely először 2004-ben az ERM II. árfolyam-mechanizmushoz, majd rövid időn belül 2007-ben az euróövezethez csatlakozott. Az ország ezzel kapcsolatos tapasztalatai rendkívül tanulságosak, hiszen a csatlakozást követő egy éven belül megtört a reálfelzárkózás hosszú trendje, és az ország ekkor került abba a súlyos adósság- és recessziós spirálba, amelyből azóta sem tud kikerülni.

Sokat segített az intézményesített béralku

Szlovénia uniós és euróövezeti csatlakozása jól indult, hiszen az ország relatíve magas fejlettsége ellenére képes volt tovább közelíteni Európához. Az éves átlagos növekedési ráta 2001 és 2008 között meghaladta a 2 százalékot, miközben a versenyképesség megőrzése szempontjából fontos relatív árszínvonala nem romlott. Sőt a régióban viszonylag ismeretlen, ám Szlovéniában hagyományosan széles körű állami koordinációval működtetett érdek-képviseleti rendszernek köszönhetően sikerült a kilencvenes években magas inflációt gyorsan leszorítani. Közgazdászok szerint a háromoldalú bérmegállapodásnak volt köszönhető, hogy a kétezres évek elejét jellemző 9 százalékról a belépés előtti utolsó évben 2 százalékra csökkent az árindex. Az intézményesített béralkurendszernek köszönhető, hogy az árszínvonal felzárkózása elmaradt a reálkonvergencia ütemétől, ami ekkoriban a növekedés komoly forrása volt. A háromévente megújított kollektív szerződések nemzetgazdasági szinten rögzítették, hogy a nominális keresetek emelkedése a termelékenységi rátától évente egy százalékponttal elmarad

A kedvező inflációs és növekedési környezetnek köszönhetően a szlovén reálkamat-környezet az euróbevezetésig 2 százalék körül ingadozott, így az ország külső egyensúlya stabil volt. E stabilitást azonban az ország 2007 után gyorsan elveszítette, ami Oblath Gábor és Neményi Judit euróbevezetési stratégiákról írt tanulmánya szerint visszavezethető a centralizált béralkurendszer széteséséhez. A szerzőpáros szerint a társadalmi partnerek a legrosszabbkor adták fel a dezinflációs politikát, hiszen a relatív árszínvonal alacsonyan tartása miatt az ország alulértékelt reálárfolyamon vezette be az eurót. Az infláció ezt követő kordában tartásához a csatlakozási folyamathoz képest is nagyobb szükség lett volna erre az intézményrendszerre, ám mivel a korábbi rendszert decentralizált kétoldalú ágazati megállapodások vették át, nem volt eszköz, amely a monetáris önállóság elvesztését követően tompíthatta volna az árszínvonal gyors felzárkózását a fejlettebb euróországokéhoz.

Tragikus módon − állítja Oblath és Neményi − bár Szlovénia a rendszerváltást követően sokáig képes volt megtartani a relatív fejlettsége és a relatív árszínvonala közötti összhangot, az uniós csatlakozás előtt az egyensúly az előbbi javára elbillent, majd várható volt, hogy az utóbbi − egyéb intézményi koordináció híján − korrigál. E változást követően megfordult a minta, és 2008-at követően a termelékenység emelkedésénél gyorsabbá vált a reálbér emelkedése, és elszabadult az infláció. Szlovénia az eurócsatlakozás után elveszítette monetáris autonómiáját, így nem volt eszköze, hogy az alacsony nominális eurókamatok miatt kialakuló hitelezési buborékot kontrollálja. A gazdaság túlfűtötté vált, s ezzel megrendült a makrostabilitás.

A túlfűtöttség sokba kerül

A szlovén reálkamat-környezet 2008-ra − az alacsony nominális eurókamatláb miatt − a negatív tartományba került, a folyó fizetési egyenleg megbomlott, ahogy a felfutó hitelexpanzió miatt elszabadult a külső deficit. A túlfűtöttség miatt a banki mérlegfőösszeg túllépte a GDP 100 százalékát. Egyértelművé vált, hogy a külső egyensúly megbomlását nem csak az államháztartás, hanem a magánszektor túlköltekezése is előidézheti, hiszen a szlovén költségvetés mintaértékű prudenciát mutatott a válság előtti években (az áht-hiányt végig a GDP 3 százaléka alatt sikerült tartani).

A mostani recesszióban a bankrendszer elkerülhetetlen tőkeinjekcióra szorul, hiszen a korábbi túlzott hitelkihelyezés miatt rossz hitelállománya az ország GDP-jének ötödére, 7 milliárd euróra ugrott. A tavaly elfogadott feltőkésítési program 2013-ra 1 milliárd eurós közvetlen injekcióval számol, valamint egy 4 milliárd eurós, a GDP 11 százalékát kitevő tőkegaranciával. A költségvetés mozgásterét ugyanakkor nagymértékben korlátozza, hogy 2012-höz hasonlóan újra legalább 2 százalékkal zsugorodik a gazdaság, miközben az ország finanszírozási költsége a fenntarthatósági szempontból küszöbnek számító 7 százalék körüli szinten mozog.