Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az amerikai gazdasági hegemónia lassan, de elkerülhetetlenül erodálódik. A háborút követő években az USA a globális GDP több mint 50 százalékát adta, ez a súly mára 20 százalék alá olvadt, és a folyamattal párhuzamosan az amerikai gazdaság hagyományos növekedési forrása − hatalmas belső piacának vásárlóereje − is átalakult. A háztartások fogyasztása 1982 és 2007 között a GDP 67−74 százaléka között ingadozott, ami a válság következtében idén már a 65 százalékot sem éri el. A belső keresletnél is nagyobb mértékű volt az amerikai exportszektor versenyerejének erodálódása, aminek következtében hatalmas külkereskedelmi hiányok halmozódtak föl, a válságot megelőzően, 2006-ban például a GDP 6 százalékát is elérte a deficit.
Ám a folyamatosan romló munkaerő-piaci körülmények hatására az amerikai fogyasztó jövedelmi helyzete megroppant: ha nem került csődlistára, akkor nettó hitelfelvevőből nettó törlesztővé vált, amivel kezdetét vette egy hosszú adósságleépítési fázis. Ennek hossza ma még kérdéses, és nagyban függ a monetáris kondíciók változásától (a jelenleg is negatív reálkamat-környezetben lényegében csak nagyon lassan zajlik). A háztartások GDP-hez mért eladósodottsága a válság előtti 133 százalékos csúcsról mára 115 százalékig süllyedt. Közben a dollár is alkalmazkodásra kényszerült: bár folyamatosan veszít relatív erejéből − külső okok miatt −, továbbra is túlértékelt. De hitelezői az adóssághelyzet körüli bizonytalanságok miatt egyre kisebb hajlandósággal finanszírozzák az USA-t, aminek következtében veszít értékéből a dollár.
A gyengülő fizetőeszköz lényegében az amerikai hegemónia elvesztésének jelképe, ám ez korántsem tragikus: a belső fogyasztás helyett ugyanis nagyobb szerep jut a külpiacra termelő vállalatoknak, amelyek a technológiai fölényüket és a dollár értékvesztését képesek lehetnek kihasználni korábbi versenyelőnyük visszaszerzésére. Ennek köszönhetően a válság óta szűkül a külkereskedelmi hiány, bár az továbbra is eléri a GDP 4 százalékát, viszont a külső finanszírozási igény a dollár gyengülésével párhuzamosan javul.
Az amerikai gazdaságot évtizedek óta nem látott mértékben ma az export szektor húzza, amelynek GDP-n belüli aránya 43 százalékra ugrott. Bár az USA a hatalmas belső piacára alapozott fogyasztás által vezérelt hegemón szerepét hamarosan elveszíti, helyébe export vezérelt növekedési modell lép. Nem véletlen, hogy a mostani elnökválasztási kampányt merkantilista jelszavak uralják.
Az új modellel két baj lehet: az egyik, hogy mostantól nem a világ lesz érzékeny az amerikai konjunktúrára, hanem fordítva. A másik, hogy az amerikai export szektor − jövedelmezőképessége ellenére − alig képes munkahelyeket létrehozni. Az USA versenyelőnye a termelési lánc csúcsán, a technológiailag intenzív, ám alacsony foglalkoztatású iparágakban jelentkezik, jellemzően a szolgáltató szektorban. A nagy foglalkoztatású feldolgozóipar − a nemzetközi bérverseny miatt − csak egy sokkal drasztikusabb alkalmazkodás − lényegében egy brutális belső leértékelés - esetében lenne képes ismét versenyelőnyre szert tenni.
A merkantilista átalakulásnak köszönhetően ugyanakkor az erősödő export vállalatok között egyre nagyobb számban találhatók meg a kkv-k; számuk 2006 óta 19 százalékkal, 293 ezerre nőtt. Exportértékesítésen belüli arányuk pedig a 2006-os 29 százalékról 34 százalékra ugrott. Munkaerő-piaci fordulatot ugyanakkor ezek sem hoztak, ami nélkül a belső piac tovább sorvad, az exportszektor relatív szerepe pedig nő. Ha a folyamat eléri a kritikus 50 százalékos GDP-küszöbarányt, akkor az amerikai gazdaság alkalmazkodásában egyre nagyobb igény keletkezhet az említett belső leértékelésre. Ennek politikai következményei beláthatatlanok, gazdasági hatása pedig az lenne, hogy az egykori hegemón visszasüllyedne egy távol-keleti kistigris szintjére.
Ma még nem látszik a folyamat vége. Az Economist egyik cikke szerint az energiaszektor segíthet megőrizni a hegemón szerepét. Tény, hogy az USA ma már a finomított üzemanyagok terén globális exportőr, és 10 éven belül nettó földgázexportőrré is válik, amire nemcsak technológia-, de munkaintenzív vegyipari kapacitások épülnek. Ha viszont a jövő tényleg ez, akkor Amerika nem a kistigrisre, hanem az orosz medvére fog hasonlítani.
