Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
London most másodszor adott otthont világgazdasági csúcstalálkozónak - egyes kérdésekben kínos párhuzamot mutatva az elsővel, amelyet 1933-ban tartottak. Azon 66 ország képviselői próbáltak közösen kiutat keresni az akkori nagy gazdasági válságból, törekvésük elsősorban az USA és Európa közti ellentéteken bukott el.
Az ENSZ elődje, a Népszövetség szervezte Londoni Monetáris és Gazdasági Konferencia csúfos kudarcot vallott. Franklin Delano Roosevelt, az USA új elnöke ugyanis saját országát igyekezett megmenteni - ahol a válság kirobbant és ahol a legnagyobb rombolást végezte -, és az ehhez szükséges New Deal programot korlátozták volna az európai hatalmak tervei. Elsősorban elfogadhatatlannak minősítette azt az elképzelésüket, hogy a valutarendszereknél állítsák vissza az aranyalapot (a XIX. század végére ezt a legtöbb nagy gazdasági hatalom elfogadta, majd az I. világháború alatt és után elhagyták, a háborúval, illetve az utána következő krízissel kapcsolatos kiadások miatt). Az európai jegybankárok vissza akartak térni a régi rendszerhez, amely rögzítette valutáik árfolyamát, és arra kényszerítette az országokat, hogy ha a növekedés elakadt, akkor vigyék le a béreket és az árakat. Az USA kormánya viszont úgy akart fellépni a válság ellen, hogy inflációval csökkenti az adósságokat és ösztönzi a gazdaság növekedését.
A konferencia bukása a történészek szerint hozzájárult a válság elmélyüléséhez, az amerikai izolacionizmus eluralkodásához, Európa befelé fordulásához, kereskedelmi korlátok emeléséhez, a nemzeti valuták egymással versengő leértékeléséhez, a munkanélküliség növekedéséhez és a társadalmi feszültségek erősödésével a politikai instabilitás növekedéséhez egész Európában - ezek többségét a mostani csúcs előtt is fenyegető problémaként vetették fel.
