A Napi Gazdaság cikke
- Dél-Korea és más országok gazdasági sikerének tapasztalataiból kiindulva ön azt javasolja, egy nemzetnek ki kell választania egy vagy legfeljebb néhány iparágat, és a kezdeti szakaszban minden lehetséges eszközzel meg kell védenie azt. Ki lehet jogosult dönteni arról, mely iparág legyen a kedvezményezett?
- A végső döntést mindig a kormánynak kell meghoznia. A tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, a leghatékonyabban úgy működhet a döntéshozatal, ha a kormány teljes körű párbeszédet folytat a magánszektorral, a gazdaságkutatókkal és a tudományos élet képviselőivel. Egy adott iparágban dolgozó üzletemberek nyilván jobban átlátják annak működését, mint a kormányzat, de az érdekeik is mások - a saját iparáguk fejlesztését kívánják előtérbe helyezni. Ennek kiegyensúlyozása a kormány feladata.
- Mégis, demokratikus politikai berendezkedés mellett számos problémát felvet, ha a kormányzat központilag akarja irányítani a gazdaságot.
- Nem arról van szó, hogy a kormány a legutolsó részletig rákényszeríti az akaratát a gazdaság szereplőire. Valamiféle hosszú távú stratégia körvonalait ugyanakkor fel kell vázolnia, és megtennie az ehhez szükséges lépéseket, például infrastrukturális fejlesztések vagy oktatási programok formájában. Ha például a biotechnológiát kívánja erősíteni, akkor a természettudományos képzésbe kell befektetni, ha pedig elektronikai cikkeket akar gyártani, akkor többek között üvegszálas kábeleket is le kell fektetni.
Hadd meséljek el egy történetet. Egy fejlődő ország vezető autógyártója piacra dobta olcsó családi autóját az Egyesült Államokban. Korábban a vállalat csak a nagy autógyártók modelljeit másolta le, ez volt az első saját fejlesztése. Az amerikai piacon csúnyán megbukott a kocsi - senki nem akart pénzt áldozni rá, mert olyan országból származott, ami a köztudatban a rossz minőségű utánzatokkal jelentett egyet. Az autót vissza kellett vonni, ez pedig heves vitákhoz vezetett az anyaországban. Sokan amellett érveltek, hogy a vállalat térjen vissza a szövőgépek gyártásához, hiszen ha huszonöt év fejlesztés után ennyire képes a külföldi piacon, nincs miért tovább védeni. Egészen addig ugyanis az állam védővámokkal biztosította a magas profitot a vállalat számára, sőt egy alkalommal még a csődtől is megmentette állami pénzen. Mások azt mondták, adni kell egy kis időt az autóiparnak, és nem szabad még beengedni a konkurenciát. Mindez 1958-ban Japánban történt a Toyota vállalattal. A Toyota korábban textilipari vállalat volt, 1933-ban állt át autógyártásra, 1939-ben pedig az állam kitiltotta a Fordot és a General Motorst. Ötven évvel ezelőtt tehát sokan amellett érveltek, hogy a japán autógyártásnak egyszerűen nincs létjogosultsága - mára pedig a japán autó éppen olyan természetes, mint a francia bor vagy a skót lazac.
- Elfogadva, hogy van egy döntésre jogosult személy vagy testület, milyen szempontok alapján válassza ki az erősíteni kívánt iparágat? Lehet például az ország természeti adottságait kiindulásnak tekinteni?
- Természeti adottságai alapján nincs ok arra, hogy Japán autókat gyártson, Finnország pedig telefonokat. Ha csak a természeti adottságokat nézzük, Japánnak selymet, Finnországnak pedig papírt kéne gyártania. A kormányzat mégis mindkét esetben meghozta a szükséges stratégiai döntéseket. A legjobb, ha a kormányfő úgy gondolkozik a fejlesztésekről, mint egy menedzser a versenyszférában - még akkor is, ha rövid távon nagyobb a szabadsága, mert egy gazdaságpolitikai hibának nincsenek olyan azonnali következményei, mint egy rossz üzleti döntésnek egy menedzser esetében.
- Tételezzük fel, hogy kiválasztottunk egy iparágat, melyet az állam támogat és védelmez. Veszély lehet, hogy az ennek tudatában "elkényelmesedhet", motivációját veszti az újításokkal kapcsolatban, a védett vállalatok ilyen módon bebetonozott vezetősége ráadásul valamilyen módon meghálálhatja ezt a döntéshozóknak, akiknek így érdekük lesz akár indokolatlanul is fenntartani a privilégiumot.
- A menedzsment-párhuzam itt is érvényes. A kormányzat meghatároz egy elérendő célt és egy céldátumot az adott vállalat vagy vállalatok számára, és ha nem sikerül teljesíteni, megszüntetheti a támogatást és a védelmet. Vannak negatív tapasztalatok, például Indiában, ahol a védett iparágak vállalatai pontosan tudják, hogy kivételezett helyzetük a jövőben is fennmarad, ugyanakkor Dél-Koreában működőképes ez a rendszer. Úgy is felfoghatjuk, mint egy bankkölcsönt - ha nem teljesítjük a feltételeket, a banknak joga van leállítani a tranzakciót. Egyedi elbírálás alapján ugyanakkor a bank dönthet úgy is, hogy önhibánkon kívül nem tudtuk időre visszafizetni a pénzt, és haladékot ad, mint Japán esetében. Persze ha korlátlanul fenntartja ezt az állapotot, hiteltelenné válik.
- Nézzük a másik oldalról: miért vegyen egy fogyasztó drágább hazai terméket, ha megvehetné ugyanazt olcsóbban, például kínai importból?
- A fogyasztói jólét valóban fontos, de érdemes figyelembe venni az összefüggéseket a termelői oldallal. A magas termelékenység, ami többek között innovációval teremthető meg, nagyobb jólétet eredményez az egész társadalom számára. Egy oslói buszsofőr tizenötször annyit keres, mint nairobi kollégája, pedig egész biztosan nem dolgozik tizenötször olyan jól.
Finnországban a nyolcvanas években listát vezettek az olyan vállalatokról, melyekben 25 százalék feletti volt a külföldi tulajdonhányad, és ezeket "veszélyes vállalatok" címen tartották nyilván, Elméletileg a magyar fogyasztók jobban járnak, ha csak kínai termékeket vásárolnak, de akkor egy idő után nem lesz munka Magyarországon. Olyan lenne, mint a fordított szocializmus - a boltok polcai ugyan tömve volnának áruval, de a lakosság még azt sem tudná megvenni. Ez persze leegyszerűsítés, és minden ország számára van tényleges haszna annak, hogy Kína egyre olcsóbb, Japán pedig egyre takarékosabb termékeket gyárt, de ha túl gyorsan épül be mindez egy ország gazdaságába a fogyasztói oldalon, az súlyos károkat okozhat.
- Hogy alakul a nagyhatalmi sakkjátszma a következő években? Jelenthet bárki, akár Kína, akár az EU valós fenyegetést az Egyesült Államok vezető szerepére?
- Kína hatalmasnak tűnik, de ezt elsősorban a népességének köszönheti. Ha a következő húsz évben ugyanakkora gazdasági növekedést produkálna, mint eddig, az egy főre eső GDP akkor is legfeljebb az egyesült államokbelinek a 20-25 százalékát érné el. A többség túlságosan rózsaszínűnek festi le Kína helyzetét, miközben a felszín alatt óriási problémákkal küzd az ország. A gazdasági növekedés ugyan valóban növekvő életszínvonalat biztosít a városi lakosságnak, a falusi Kína azonban alig érzékel ebből valamit. És ez is csak addig igaz, amíg fennáll a jelenlegi "szimbiózis" az Egyesült Államokkal, melyben Kína pénzt ad kölcsön, melyet az amerikaiak kínai termékekre költenek. Ha ez a törékeny együttműködés valami miatt akadozni kezd, például az Egyesült Államok pénzügyi válsága miatt, és a kínai export csökkenni kezd, az komoly politikai feszültségekhez vezethet. Összességében a következő harminc évben aligha lehet komoly vetélytársa Kína az Egyesült Államoknak. Persze érthető, ha engem koreaiként nem tölt el optimizmussal egy túlzottan erős Kína gondolata, mert Korea évszázadokig hatalmas és agresszív szomszédainak árnyékában élt. Az Európai Unió viszont, ha valóban szorosabbra fűzi az integráció szálait, sokkal komolyabb veszélyt jelenthet az Egyesült Államok vezető szerepére.
- Kik lehetnek azok az új szereplők, amelyek Írországhoz, Finnországhoz vagy Dél-Koreához hasonlóan szinte a semmiből megjelenhetnek a gazdaságilag jelentős országok térképén?
- Nehéz erre tippelni, hiszen ehhez alaposan ismerni kéne valamennyi fejlődő ország gazdaságát. Néhányuknak sikerülni fog, ebben biztos vagyok. Vietnam például a világ egyik legszegényebb gazdasága volt az elmúlt évtizedekben, ráadásul nem is rendelkezik olyan kedvező adottságokkal, mint Kína, vagyis hatalmas belső piaccal és jelentős, tanult munkaerővel, mára mégis jól teljesít. Ha a jelenlegi gazdaságpolitikai ortodoxia folytatódik, vagyis a szabályozatlan szabadkereskedelem dominál majd, azzal csökkenni fog ugyan valamelyest a szegénység mértéke, de ettől még egyik ország sem válik gazdaggá. Banglades például elért ugyan valami szerény eredményt azzal, hogy nagy mennyiségben exportál ruházati cikkeket és egyéb olcsó árut, de ettől még nem lesz a következő Dél-Korea. Csak azoknak az országoknak van esélyük, amelyek kidolgozzák a hosszú távú ipari stratégiájukat és végre is hajtják azt.
