Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Az állami monopóliumok egyik utolsó bástyája a postai szolgáltatás: az Európai Unió országainak postai forgalma – közel 90 milliárd euró – az uniós GDP egy százalékára rúg, az ágazatban 5,2 millióan dolgoznak, erre a területre jut az állami munkahelyek tekintélyes része. Az a várakozás egyelőre nem igazolódott, hogy a postai szolgáltatások volumene radikálisan visszaesik majd az internet térhódításával, inkább csak a levélforgalom minősége változik. Elmozdulás van a lakossági és vállalkozói szféra felhasználásában is: az utóbbi továbbra is bővül, mint ahogy az internetes reklám sem váltja ki a szórólapok forgalmát, amelynek piacából a posták még mindig tekintélyes részt hasítanak ki.
Az Európai Parlament (EP) tegnapi szavazásán az eredeti, bizottsági javaslathoz képest kétéves haladékot adott a szektor liberalizációjára: a régiek esetében 2011-től, az újaknál 2013-tól lenne szabad a piac (NAPI Gazdaság, 2007. július 11., 6. oldal). Ez már a tagállamok szempontjainak a figyelembevételét tükrözi, ám mivel az EP még csak első olvasatban szavazott, biztosra vehető, hogy jelentős módosítások lesznek, mire a Tanács fordulója után sor kerül a végszavazásra. A ritkán lakott területek, hegyvidékek, kieső régiók számára nyilván adnak majd állandó derogációkat vagy a liberalizáció határidejében kapnak kedvezményeket. Ám a legnagyobb vita eddig sem a kivételes helyzetű területekről, hanem az egyetemes szolgáltatások köréről folyt: nehezen sikerül megegyezni már ennek pontos definíciójában is. Vannak országok, amelyek nem tennének különbséget a város–vidék között, mások ragaszkodnának a heti legalább ötszöri, naponta egyszeri levélkézbesítéshez, és vitatéma a postaládák, illetve -hivatalok hálózatának kötelező sűrűsége is. Az EP – az Európai Bizottsághoz hasonlóan – az egyetemes ellátás biztosítására három megoldást kínál. A postai szolgáltatások érdekében módosítani lehetne például az állami támogatások meghatározásán, vagyis: ne ütközzék az uniós szabályokba, ha az állam a veszteséges postai szolgáltatásokhoz szubvenciót nyújt. Másik megoldás lehetne, ha a szolgáltatók közös alapot hoznak létre, amelyből azok részesülnek, akik vállalják a veszteséggel járó feladatokat is. Bizonyos esetekben az is megoldás lehet, ha a korábbi állami monopóliumot kötelezik infrastruktúrája megosztására.
Mivel mára minden szereplő álláspontja – és fájdalomküszöbe – nyilvánvalóvá vált, jó esély van arra, hogy második olvasatban megállapodásra jut a Tanács és az EP. Ez azonban még nem szab majd határt a tagállamokon belüli vitáknak, hiszen a posták előnyös helyzetben vannak az egyéb – például pénzügyi, banki – szolgáltatások terén. Németországban az ügyfelek ingyen levelezhetnek a postabankkal, küldhetik el fizetési megbízásaikat, ami a többi bankkal szemben vonzó szempont lehet. Rendezésre vár az a kistérségekben kialakuló gyakorlat is, amikor a helyhatósági alkalmazott lát el postahivatali funkciót.
