Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Félreértés ne essék, az EU sokfelvonásos drámai csúcstalálkozója sikert hozott: működőképesebb, demokratikusabb lesz az unió, és a nemzetközi színtéren is markánsabban jelenik meg. De megint kóstolót kaptunk az európai bazárból. Nem könnyű eligazodni a nemzeti szuverenitás megőrzését szolgáló sok kivételen, korlátozáson, „ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes” megfogalmazásokon. Mintha a közösségi kompetencia valamilyen ármánykodást takarna, ami ellen védekezni kell. Az alkotmány is kompromisszumok árán született meg, de leszámolt az előző szerződések ellentmondásaival, és egységes, konzisztens dokumentumot, ha úgy tetszik kézikönyvet, használati utasítást kínált.
Kapóra jöttek a tagországoknak a Kaczynski ikrek. Ki beszél már az alkotmányt megbuktató franciákról vagy hollandokról? Vagy a vétóval fenyegető britekről? A történelmi sérelmekért a mai németeken elégtételt kereső lengyelek lettek a csúcs főszereplői. Pedig a többiek is magukba szállhatnának. Elég felidéznünk az EU 50. évfordulóján elhangzott beszédeket, micsoda nagyívű, lendületes felszólalásokban emlékeztek meg az alapító atyákról, dicsérték az európai gondolat győzedelmeskedését. De hát úgy tűnik, hogy az európai egység pompája jobban virít, ha az a múltra vonatkozik és nem a jelenre. Az, hogy Tony Blair minden skrupulus nélkül visszakozhatott az általa is aláírt alkotmánytól – jóllehet abban konszenzus volt, hogy a szövegen lehetőleg csak minimálisan módosítsanak –, annak a jele, hogy a napokban leköszönő miniszterelnök talán mégsem annyira „szenvedélyes európai”, amint azt az Európai Parlamentben kinyilatkoztatta. És annak a jele is, hogy a tagállami vezetők egy része kapva kap az alkalmon, ha úgy érzi, hogy országának jobb pozíciót harcolhat ki, visszaélve a többiek integrációs elkötelezettségével.
Ki gondolta volna, hogy az 50. születésnapon az EU legsikeresebb „projektjét”, a belső piacot, s annak legfontosabb alapelvét, a versenytorzítás tilalmát kezdik majd ki, és éppen Robert Schuman honfitársa, Nicolas Sarkozy. Már nem az a fontos, hogy az EU megállja a helyét a globális kihívások közepette, hanem hogy Franciaország, akár protekcionista intézkedések árán is, versenyképes maradjon. Nem a Távol-Kelettel, csak közvetlen szomszédjaival szemben.
